T. S. Eliot 1948-ban Nobel-díj elismerésben részesült.
Az irodalmi Nobel-díj eszmei és anyagi értelemben egyaránt a legértékesebb irodalmi díj. Alfred Nobel végrendelete értelmében a díjat évről évre annak a bármely országból származó szerzőnek adják át, „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá”.
T. S. Eliot költő, kritikus és drámaíró mindhárom műnemben maradandót alkotott. Költészetére főként a francia szimbolizmus és a Jakab-kori angol metafizikus költők hatottak. Rendszeresen jelentek meg verskötetei 1917-től, versei költői személytelenséget, iróniát, elvont gondolatiságot tükröztek.
Az 1920-as években I. világháborút követően az életben maradt fiatal nemzedéket leginkább foglalkoztató kérdés az volt, hogyan élhetnek tovább. Erre keresett válaszokat verseivel. T.S. Eliotot fiatal kortársai és az őt követő fiatal nemzedékek értették, előadták, sokszor polgárpukkasztás céljából is.
1927-től, a költő brit társadalomba való beilleszkedése, angol állampolgársága, anglikán vallása egyre inkább konzervatívvá tette, a drámaírás került nála előtérbe a versírás helyett.
