A kifejezés névadója, Homérosz mindkét eposzában vannak olyan jelenetek, amelyekben az istenek harsány, szűnni nem akaró hahotában törnek ki. Az Íliász első énekében olvashatjuk, hogy
és ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog
I. 599-600
istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.
Az Odüsszeia szintén felvonultat pár jelenetet a jókedvű és nagyhangú istenek elemi erővel feltörő nevetéséről. Az egyiknek szintén Héphaisztosz a főszereplője, aki lánccsapdájával foglyul ejtette a hűtlen Aphroditét és szeretőjét, Árészt, majd szólt „égilakó” társainak, hogy jöjjenek a házába megnézni a szorult helyzetbe került szerelmeseket:
és ki nem oltódó nevetésre fakadtak e boldog istenek ott, meglátva csodás művét a ravasznak.
VIII. 326-327
Egy későbbi jelenetben a főhős hű neje, Pénelopé kérői között kelt “nemlohadó” nevetést (aszbesztosz gelósz) a bagolyszemű Pallasz Athéné (XX. 346).
Érdekes módon legelőször egy francia arisztokrata hölgy, d’Oberkirch bárónő (szül. Henriette Louise de Waldner de Freundstein, 1754–1803) XVIII. század végén írt emlékirataiban lelhető fel a rire homérique, a homéroszi nevetés, bár pár évtizeddel korábban már Voltaire Micromégas című – nálunk kevésbé ismert, s bizonyos tekintetben az első sci-finek tartott – művében is szó esik a nem lankadó kacajról, „amelyben Homérosz szerint az istenek törtek ki”.
