Az emberiséget már évezredekkel ezelőtt fűtötte a repülés iránti vágy, s szerencsére jó néhány legenda, anekdota s utóbb hiteles történeti forrás maradt fent a régi időkből, bizonyítva, hogy némelykor bizony sikerrel járt a levegő meghódítása – vagy legalábbis a (szabad)esés sebességének csökkentése.
Ilyen „lassító” eszközökről már a négyezer éves kínai legendák is említést tesznek, így például S(h)un császár (ur. Kr. e. 2258–2208, kevésbé pontos meghatározás szerint valamikor Kr. e. 2233 és 2184 között) egyszer egy égő ház tetejéről két, nagy méretű fonott kalapot markolva ugrott le.
A mindenki által ismert ógörög monda szerint a szobrász Daidalosz és fia, Ikarosz viasszal és mézzel összeragasztott tollakból készült szárnyakkal menekültek el a krétai király udvarából (fogságából). Az apa sikeresen eljutott Szicíliáig, azonban fia túl magasra szárnyalt, ezért a Nap melegétől megolvadt a viasz és a tengerbe veszett.
Már írott forrásként említhető a Kr. u. II. században élt Apuleius leírását, aki Az aranyszamár című művében már majdhogynem egy ejtőernyős ugrásról számolt be: „…Psychét pedig, aki elfogult remegésben sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan fölemeli – meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait – enyhe fuvallattal átviszi lassan-lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja”.
Egy olyan eszközről, amely képes lassítani a test zuhanását a levegőben, először a nevezetes természettudós, alkimista, majd utóbb szerzetes Roger Bacon (1214–1294) számolt be, aki a De mirabili Potestate artis et naturae (1250) című művében már bizonyos repülőszerkezetek elkészítésének a lehetőségéről írt és rámutatott, hogy homorú felülettel lehetséges a levegőre támaszkodni.
Természetesen a nagy Leonardo da Vinci (1452–1519) készítette el egy olyan eszköz konstrukcióját, amely valóban képes lassítani a szabadesést: „Ha az ember egy vászonból kúpot készít, melynek mindegyik éle 12 könyök [1 könyök 44 cm – a szerk.], veszélytelenül ugorhat le vele bármilyen magasból.” Ha tekintetbe vesszük, hogy ennek a szerkezetnek a felszíne közel azonos a korszerű ejtőernyőével, akkor kiderül, hogy a polihisztor szinte matematikai pontossággal állapította meg az ejtőernyő méretét. Ám az elképzelés sokáig ismeretlen maradt, mert ezen leírás csak a jegyzeteiben volt olvasható, a tudomány művelői csak jóval később szereztek róla tudomást.
Nyilván nem létezhet ilyen felsorolás magyar vonatkozású „feltaláló” nélkül. Verancsics Fausztusz (Fauste Veranzio) csanádi püspök (1551–1617) 1616-ban megjelent, neki tulajdonított Machinae Novae című könyvben így fogalmazott: „Egy négyszögletes vászonnal, amit négy egyenlő rúd kifeszít, és amihez sarkain négy kötél van erősítve, az ember minden veszély nélkül leereszthetné magát egy torony magasságából, vagy más kiemelkedő helyről. Mert ha pillanatnyilag nincs is szél, annak az erőkifejtése, aki zuhanni fog, szelet támaszt, ami a vásznat visszatartja majd és nem fog hirtelen lezuhanni, hanem lassulva ereszkedik alá. A vászon nagyságát tehát az emberhez kell mérni.” Ez gyakorlatilag a szállóernyő leírása, amit aztán meg is épített: állítólag sikeresen le is ereszkedett a pisai toronyból. Szállóernyője 5 méteres négyzetes fakeretre feszített vászon volt. Négy sarkáról egy-egy kötél kúposan csomóba futott össze, így hordozta a rajta függő ember súlyát.
A tudós a könyvében tucatnyi saját találmányán kívül egy sor általa látott és megvizsgált instrumentum leírását és ábrázolását is közölte, így például az árral szemben haladó hajó két típusának és a folyómeder mélyítésére szolgáló „kotróhajónak” az ismertetését is.
Eme század már javában a tudományos haladás kora, nemcsak a püspök merész tette maradt fent az utókornak, hanem egy bűnöző sikeres – de mint később kiderült, hasztalan – menekülése a börtönből is: ahogy Tóth Béla írásából tudjuk, „ama században (XVII.) csak egy Lavin nevű életfogytiglan börtönre ítélt hamispénzverőnek jutott eszébe, hogy a miolani várból, ahol fogva volt, leugorjék egy kifeszített esernyővel. Szerencsésen jutott le, de csakhamar elcsípték, s visszavitték tömlöcébe, ahol kilencvenkét éves korában halt meg”.
A szállóernyővel tudományos igényességgel egy francia tudós, Louis-Sébastien Leonormand (1757–1837) kezdett foglalkozni 1783-ban, s fejlesztette tovább Verancsics szerkezetét. Az általa tervezett kúp alakú kupolazsinórzat már hasonlít a modern kori gyakorló ejtőernyőkre, azokra, amelyekkel ugrótornyokból hajtanak végre ugrásokat. A fizikus – ahogy Tóth írja – „meggyőződvén, hogy törvényszerű bizonyossággal van dolga, egy szép napon leugrott az első emeletről, mind a két kezében harminc hüvelyk átmérőjű esernyőt tartva. A halcsontok végét fonalakkal erősítette a nyélhez, hogy az ernyő ne fordulhasson ki. Alig egy hónap múlva már a Montpellier csillagvizsgáló torony tetejéről ugrott le, miután esernyőjével állatokat is szerencsésen eregetett alá a magasból”.
Az új szerkezetről így írt a feltaláló: „Vastag kötélből 14 lábnyi (4,2 m-es) kört csinálok, erősen hozzárögzítem a 6 láb (1,7 m) magas vászonkupot (kb. 16 m2), amelynek vásznára papírborítást ragasztok, hogy légátnemeresztő legyen, még jobb inkább taftot használni, amit gumival vontak be. Aztán a kúp minden oldalára vékony zsinórokat erősítek, melyek alsó végére vékony vesszőből font vázkeret csatlakozik. Ennek eredményeként a szerkezet kettős kúp alakot vesz fel. A vázkeretben pedig én leszek. Ily módon sikerül elkerülni, hogy küllőket és ernyőnyelet kelljen alkalmazni, amelyek elég súlyosak. Teljes mértékig hiszek abban, hogy kicsi a kockázat annak alapján, hogy az előzőleg elvégzett próbák, teherledobással, meggyőzően bizonyították a szilárdságát.” A testnek a levegőben történő szabadesése közbeni sebességét csökkentő szerkezetnek a nevét: „parachute” – Lenormand adta, elnevezése közkeletűvé vált, még napjainkban is él.
Ajánlott irodalom:
Az ejtőernyőzés történetéből
Tóth Béla: Magyar ritkaságok (Budapest, 1907)
Kajtanov: Poveszty o parasjute (Leningrád, 1981)
Leonard de Vries: Furcsa találmányok (Móra Ferenc Könyvkiadó 1982)
Apuleius: Az aranyszamár (Magvető, Budapest, 1963)
