A középkorban a főurak és nemesek közötti házasságkötés sokszor valóban nélkülözte a szerelmet, sokkal inkább politikai vagy társadalmi haszonszerzés céljából adták össze a párokat. A nőknek nem volt beleszólásuk a döntésbe, ráadásul a fiúkat és lányokat is igen fiatalon, már a pubertáskor elérésekor késznek tartották a házasságra: az előbbieket 14 évesen, az utóbbiakat már 12 évesen.
Maga a házassági szertartás igencsak különbözött a maiaktól: sokáig egyáltalán nem tartottak hivatalos ceremóniát, s engedélyt sem kellett kérniük a házasulandó feleknek; gyakorlatilag pár pillanat alatt megtehették azt beleegyezésük kinyilvánításával, így köttetett sok frigy az utcán, a kocsmában vagy éppen az ágyban is. Ez viszont azt eredményezte, hogy elég nehezen lehetett bebizonyítani, hogy valaki tényleg házas-e vagy sem. Így aztán a XII. századtól kezdve papok jelenlétében és áldásával, Isten színe előtt kellett szentesíteni a házasságot.
Ráadásul a nász beteljesítése nem maradt magánügy – különösképp főnemesi körökben –, az ifjú feleséget sokszor a családja kísérte a nászágyhoz. Az „elhálás aktusát” nem intim, személyes perceknek, hanem a megkötött szövetség beteljesülésének tekintették, amelyet tanúk előtt kellett „végrehajtani” – szerencsés volt az a pár, amelynek tagjai az ágyfüggöny jótékonyan takarásában „élvezhették” szerelmük csúcsra járatását…
