1874-ben látta meg a napvilágot a neves kisbéri ménesben, kicsivel később pedig Blaskovich Ernő lótenyésztő tápiószentmártoni birtokán szaladgált a híres ló.
Csúnyácska állatnak számított társai közt, kezdetben nem sokra tartották. Egy híres történet szerint a helyi cigányok is ellopták, mondván, nem a legértékesebbet akarták vinni, de pénzt azt mégis láttak benne. Igazuk lett, hiszen rövidesen hazai és nemzetközi derbiket is nyert, kimagasló eredményekkel.
Sokan nem tudják, de rendszeresen beragadt a rajtnál, sokszor még a füvet rágcsálta a rajt pillanatában, mégis a mezőny élére harcolta magát. Érezhetően makacs volt és szeszélyes állatnak tartották, melyet az is bizonyított, hogy csak egyfajta szénából volt hajlandó enni, illetve csak a megszokott forrásból merített vízből volt hajlandó inni. Gondozói szerint volt, hogy napokig szomjazott.
Az amerikai Brainerd Kellogg Beckwith professzor könyvében csak úgy jellemezte a verhetetlen „csodakancát”, hogy „Hosszú, mint egy hajó és sovány, mint egy éhes leopárd. Görbe a nyaka, fülei egy öszvéré, a farka pedig úgy lógott, mint egy agyonhasznált felmosórongy. Ráadásul lusta, makacs és ügyefogyott volt. Egy százszorszépzabáló, kissé pocakos, álmos tekintetű ringyó”. Erre persze sokan rávágták, hogy valószínű nem Kincsemre fogadott.