A „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” mondást talán mindenki ismeri, ám eredetéről kevesebbeknek van tudomása. A latin Si tacuisses, philosophus mansisses kijelentés első előfordulása a Kr. u. V. század híres-neves szerzője, a tragikus sorsú római költő, filozófus és államférfi, Boethius (v. Boëthius) (480–524) A filozófia vigasztalása című, börtönben írt művében található.
Az ingatag népszerűségről, üres szóbeszédről, mások locsogásáról, valamint az erények nélkül élőkről szóló részben Boethius így ír:
Hallgasd csak meg, hogy az efféle felfuvalkodottság talmiságát milyen szellemesen csúfolta ki valaki: gyalázni kezdett egy másikat, aki nem az igazi erény gyakorlójaként, de a büszke hírnév végett a filozófus címet bitorolta, majd megjegyezte, hogy most majd megtudja a sértések szelíd és békés eltűréséből: valóban filozófussal áll-e szemben? Erre a másik egy kis ideig béketűrést erőszakolt magára, s lenyelve a sértegetést, csúfondárosan megkérdezte: No, végre belátod, hogy filozófus vagyok?” Mire amaz maró gúnnyal: „Beláttam volna, ha nem szólaltál volna meg.”
Boethius nagy hatással volt korára és a későbbi századokra, műveinek rengeteg másolata született, így nemcsak mint államférfi – a Teoderik gót király birodalmának legfőbb hivatalnoka lett –, hanem mint a görög filozófiát a latin műveltségbe integrálni szándékozó bölcs is híres maradt a későbbi évszázadokban. Olyannyira, hogy Az Isteni színjátékban Dante együtt szerepelteti – a Paradicsom negyedik egében – Aquinói Szent Tamással, dicsfénytől lebegve Albertus Magnus és Isidorus sevillai püspök társaságában. Méghozzá a neve említése nélkül, hiszen Dante korában is annyira ismert és népszerű szerzőnek számított, hogy az olvasók anélkül is ráismertek a végül árulással vádolt és kivégzett makulátlan lélekre (anima santa).
Képünkön Mattia Preti XVII. századi művész olajfestmény látható (Boethius és a filozófia)
