Már az ókori Rómában is szokás volt úgy üzenetet küldeni, hogy az nem írásban, hanem szóban, bizonyos pecsétvivőkkel történt. Az ő munkájuk alapozta meg ezt az eszközt.
Aki nem tudott olvasni, az a pecsétvivőtől hallotta a mondandót. Persze neki is jelezni kellett, hogy a megfelelő személy nevében jár el, így ő a megbízója címerével ellátott pecsétet vitte magával, majd mutatta fel bizonyításképp.
Később, mikor sokkal tanultabbak lettek az uralkodók is, levelet küldtek egymásnak, amelyet szintén ezzel az eszközzel garantáltak. Az előző századokban a fontos leveleket úgy biztosították arról, hogy nem bontották fel, hogy a levelet összehajtották, majd például viasszal leöntötték, utána pedig belenyomták a saját címerükkel ellátott pecsétet. Az addig olvasatlan levél maradt, míg el nem törték a viaszt.
Sőt, kezdetben nem magán az íráshordozón jelent meg a címer, hanem az abba fűzött zsinegen található fém, viasz és ostyapecséten. ilyet
Maga a fémpecsét volt a bulla, amely ólomból, nemesfémből készült, például aranyból. Pontosan ilyet készítettek II. András magyar királynak is, aki ezzel hitelesítette 1222-ben a székesfehérvári országgyűlésen kiadott okiratot, melyen a magyar nemesség jogait rögzítették. Ezt ma már aranybulla néven ismerjük.
