Már az ókori Római Birodalomban is népszerű ruhadarab volt a zsebkendő – igaz, orrfújásra és hivatalos ceremóniákon is más-más néven illetett keszkenőt használtak.
A férfiak zseb híján a tógájuk öblében hordtak kendőt, a sudarium az izzadtságcseppek felitatására szolgált, míg az orarium a szájtörlésre volt alkalmatos. Színházban a tetszésnyilvánítás eszköze volt a keszkenő, míg az aedilis kendőjének lobogtatásával indította el a cirkuszi játékokat.
Orrfújásra a muccinum elnevezésű vászondarab szolgált, de nyilvánosan nem illett „trombitálni”, főleg nem előkelő hölgyek számára, mert az azt jelentette, hogy beteg az illető. A náthás személyt a rómaiak butának tartották, hiszen némely fennmaradt ókori iratból kiderült, hogy az okos embert homo emunctae naris (kifújt orrú ember) kifejezéssel illették…
Az orrváladék „kinyerése” egy vászonkendőbe a későbbi évszázadok során sem volt mindig népszerű „tevékenység”, Montaigne a XVI. században még értetlenkedett azon, hogy vajon milyen értéke lehet az orr „szubsztanciájának”, hogy csipkés keszkenőbe fújják és gondosan megőrzik?
Egy adoma szerint egy Afrikában utazgató kereskedő beszámolt arról, hogy a helyiek kinevették, amikor zsebkendőbe ürítette orra tartalmát, mondván, „bolondok vagytok ti, hogy elteszitek az orrvizet…”.
A manapság használt papírzsebkendőt a japánoknak köszönhetjük, ők tűzbe dobják az orrváladékkal megtömött kendőt.
