Egyik korábbi cikkünkben már megemlékeztünk Diocletianus császár 301-ben kiadott híres rendeletéről (De pretiis rerum venalium – Az árucikkek áráról), amelyben mintegy ezer termék, árucikk és szolgáltatás esetében maximalizálta az árakat – legfőképp az infláció letörése és az elavult adórendszer megreformálása érdekében.
A szolgáltatások esetében érdekesség, hogy a tanárok fizetését, „bérplafonját” mekkora összegben határozták meg. A legkisebb jövedelemmel a tornamesterek, a gyerekkísérők, valamint az irodalom- és történelemtanárok kalkulálhattak, akik tanítványonként 50 denariust kaptak. Náluk valamivel jobban jártak a számtant és a gyorsírást oktatók, akik 75 denariust könyvelhettek el diákonként. Egy mérnöktanár fizetsége 100 denarius volt, míg a görög és latin nyelvet tanítók 200 denariust vihettek haza. Legjobban a retorika- és filozófiatanárok kerestek, akik 250 denariust számlálhattak egy okítandó gyermek után.
A denarius eredetileg ezüstpénz volt, amelynek értéke 10 as volt. A Kr. e. II. század közepén vezették be, súlya a római font (libra, pondo = kb. 30 dkg) 1/84-ed része volt. Nagyjából a Kr. u. II. század végéig értékálló volt és alapvető fizetőeszközként használták. A III. században inflálódott. Értékét két módon rontották: részben a súlyát csökkentették, részben ezüstbevonatú rézpénz (subaeratus) formájában verték. A romlás mértékét jól mutatja a Caracalla által bevezetett új ezüstpénzhez, az antoninianushoz viszonyított értéke: egy denarius eredetileg az új pénz 1/2-ét, Aurelianus alatt azonban már csak 1/20-át érte, így Diocletianus idejében értelemszerűen még kevesebbet ért.
(Képünkön: a Trier közelében talált domborművön (180-185) egy római tanár látható három tanítványával.)
