Rózsa Sándor, Sobri Jóska, az arisztokrata úrifiúból (báró Ónody András) lázadóvá vált Angyal Bandi – a régi betyárvilág leghíresebb szereplői, akik a szegények számára a romantika, a szabadság, a gazdagok móresre tanításának megtestesítői, mondhatni „nemzeti hősök”, az államhatalom szemében ugyanakkor üldözendő gonosztevők, félelmetes rablók. Többféle betyártípusról beszélhetünk, megkülönböztettek kapcabetyárokat, útonállókat, házásókat (akik a ház alatt gödröt ásva jutottak be az épületbe), lókötőket – ők alkották eme „közösség” legnagyobb részét, többségük rendes munkájuk mellett alkalomszerűen betyárkodott. Az „igazi”, lovas futóbetyárok viszont életmódszerűen űzték ezt a „mesterséget”, akik az állandó üldöztetés miatt természetesen maximum csak pár évig fosztogathatták a lakosság megtorlatlanul. A kiegyezés utáni évek iparosodása, a kereskedelem élénkülése, az úthálózat fejlesztése miatt szükségessé vált a közbiztonság megteremtése is, amelyben a katonaság és a pandúrok mellett a lombard mintára – már 1849-ban – létrehozott csendőrség nagy szerepet játszott (eme intézménnyel párhuzamosan épült ki a rendőrség szervezete is a monarchiában). A betyárvilág felszámolásának hálás-hálátlan feladatát gróf Ráday Gedeon (1829–1901) vállalta magára. Jó nevű arisztokrata családból származott, fiatalon a szabadságharc résztvevője, majd a bukás után nyakába vette Európát, s csak a kiegyezés évében tért haza. A tapasztalt, világlátott, művelt és jó szervezőképességű Ráday felajánlotta szolgálatait Andrássy Gyula miniszterelnöknek és Wenckheim Béla belügyminiszternek, így 1868 decemberében miniszteri rangú királyi biztosként munkához is látott. Elsőként rögtön a nagy hírű, de már élemedett Rózsa Sándort fogta el, s jól felépített besúgói hálózata segítségével idővel az összes nagyobb rablóbandát felszámolta. Ráday megítélése sikerei ellenére is felemás volt, pletykák keringtek állítólagos vallatási módszereiről, korbácsolásokról, de hírnevét ez cseppet sem csorbította. Ahogy halálának évében írták róla a Budapesti Hírlap cikkében: „Ráday kemény ember volt. Vaskezének súlyát most is emlegeti az Alföld… Drákói szigorral lépett föl és soha sem tudta senki, mikor kerül be a szegedi várba és még kevésbé, hogy mikor kerül ki onnan.”
Talán még plasztikusabb a szegedi börtön egykori főporkolábjának naplója, amelyben ez olvasható: „Milyen ember volt Ráday Gedeon gróf, akiről a betyárvilág esztendői alatt oly sokat suttogott a vármegye érdekelt népe, akit ártatlan embertől a véreskezű rablógyilkos betyárig mindenki rettegett? […] Középtermetű ember volt. Erős fizikummal megáldott, biztos járású, kimért és szótalan. Az ajkai mindig csukva voltak s a szája felett két mély ránc a kegyetlenség barázdáját hasította azon. Úgy ült a székében, mintha nem élő ember lett volna, hanem gépezet, amely a halállal, a bitófával, de előbb más szerszámokkal is működik. De még nem teljes Ráday portréja, mert nem szóltam a szemeiről. Hát ezek a szemek voltak azok, amelyek szinte hipnotikus varázzsal felnyitották és szóra bírták a konok betyár koponyákat, bár ezek jól tudták, ha beszélnek, a börtönajtó nem nyílik meg előttük sohasem…”
S álljon itt egy kortárs büntetőjogász rövid jellemzése is: „Nem volt nagy jogász. Az államférfiak közt sem fogják emlegetni. De nevéhez egy hazafias nagy tett fűződik, amelynek kultúrhistóriai jelentősége van a magyar jogállam fejlődésében. E tett ideje az 1869–1872-ik évekre esik, – színhelye: a magyar alföld, különösen a szegedi vár, – tárgya: a rablóvilág kiirtása volt.„
Ráday Gedeon ugyanakkor olyan gyorsan lépett le a színről, amilyen hirtelen felbukkant: még megbízatása előtt kikötötte, hogy ha befejezte munkáját (akármennyire is sikeresen – mégpedig sikeresen, hiszen nem kevesebb, mint 1512 bűnügyet oldott meg!), nem kér kitüntetést és dicséretet, mert az visszatetszést váltana ki a közvéleményben és rossz színben tüntetné fel az államapparátust…
Ajánlott olvasmány:
Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság
