Különleges párnán aludtak az egyiptomiak

Mezopotámiából és Egyiptomból is maradtak fenn fejtámaszok, utóbbi esetében a 3. dinasztia (Kr. e. 3. évezred közepe) idejétől ismertek sírmellékletként. Az eszközt úgy tervezték, hogy a fejet alvás közben felemelve tartsa a földtől, így akadályozva meg, hogy rovarok, különböző kisebb állatok bemásszanak az alvók szájába, orrába vagy fülébe. Az egyiptomi sírokban találtak márványból, elefántcsontból, kőből, fából, sőt üvegből készült fejtámlákat is. A meleg éghajlatú országban idővel a kőpárna vált népszerűvé, hiszen a hideg éjszakai légáramlatok kiválóan hűsítették a követ – s így a szendergőket.

Ugyanakkor a párna más célt is szolgált: az ókori Egyiptomban a fejet a lélek székhelyének tartották, ezért védelmezni kellett. Ráadásul a fejtámasznak mágikusabb funkciója is volt:

Az ókori egyiptomi elképzelés, amely szerint a halottak a földi életből való távozásuk és újjászületésük között az alváshoz hasonló átmeneti állapotba kerülnek, ennek az állapotnak a passzivitását, öntudatlanságát és sebezhetőségét emeli ki. Ebben a sebezhető stádiumban a halott mágikus védelemre szorult a rátörő túlvilági veszélyek közepette ‒ a fejtámasz egyike volt a mágikus védelmet nyújtó eszközöknek. Olyan kiemelkedően fontos újjászületés-szimbólumnak tartották, hogy egy önálló fejezetet szenteltek neki a Halottak Könyvében: a fejtámaszokról írt 166. fejezet kifejezetten a tárgy túlvilági életben kifejtett mágikus szerepét állítja a középpontba. A szöveg a halott újjászületését mint alvásból való ébredést írja le. Az ébredés egyértelmű jele pedig a fej felemelése, amelyet a mágikus erejű fejtámasz biztosít. Némelyik fejtámasz dekorációja azt is világossá teszi, hogy a halott rajta nyugvó feje az ősvízből (Nun) kiemelkedő, kozmikus ellenségeit hajnalban legyőző és diadalmasan a keleti horizontra felemelkedő napistennel (vagyis a napkoronggal) azonosul. A fejtámasz tehát magát a keleti horizontot, a napfelkelte mitikus helyszínét szimbolizálja, amely jellegzetesen liminális helyszín ‒ az újjászülető napisten és az alvás öntudatlan állapotából ébredő halott számára egyaránt. Az egyiptomiak azt feltételezték, hogy az éjszakai sötétségben tehetetlenül és védtelenül heverő alvó/halott félig felemelt, fejtámaszra helyezett (felébredésre kész) feje védelmet nyer a gonosz démoni erők éjszakai támadásaitól. Az egyes fejtámaszokat díszítő védőistenségek (például a törpe alakú Bész isten és a víziló alakú Thoerisz istennő) szerepeltetése egyértelművé teszi a tárgy apotropaikus, mágikusan oltalmazó funkcióját”.

(Liptay Éva: A halál mint alvás és a halálból való felébredés az ókori egyiptomi halotti ikonográfiában)

Fotó forrása: Liptay, id. mű