Nagyon kevés információval rendelkezünk az ókori Britannia, Gallia és Írország területén élt kelta népek történelméről, hiszen a druidákról, eme népek vallási vezetőiről gyakorlatilag csak római szerzők műveiből kaphatunk tájékoztatást. A druidák szertartásairól ráadásul még kevesebb információkkal rendelkezünk, egyrészt azért, mert titkos tanaikat szóban terjesztették, másrészt az ókori beszámolók sem mindenben egyeznek egymással.
Az mindenesetre elfogadott, hogy a druidák az adott társadalom vezető rétegéhez tartoztak, s különféle feladatokat is elláthattak: lehettek jövendőmondók, bírák, közvetítők emberek és istenek között.
A rájuk vonatkozó legrégebbi ismert forrás kb. Kr. e. 200-ból származik, görög szerzője ismeretlen. A druidákról Julius Caesar leírása alapján tudhattak meg többet a kortársak, a hadvezér gall hódításairól szóló művében osztott meg részleteket velük kapcsolatban (amiket egyébként nagy valószínűséggel a sztoikus görög filozófus és történetíró, Poszeidóniosz alapján írt meg), például arról, hogy a természetfeletti erőket csak emberáldozatok révén uralhatják:
Gallia összes törzse szinte babonásan vallásos. Aki például súlyosan beteg, vagy csatában és más veszélyes körülmények között életét kockáztatja, az emberáldozatot mutat be, illetve emberáldozat bemutatására tesz fogadalmat (melyet aztán a druidákkal végeztet el): azt hiszik, hogy a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni, ha emberéletért emberéletet adnak cserébe. Hasonló jellegű áldozatokat mutatnak be nagyobb közösségek is.
A földrajztudós Strabón szerint a galliai kimber nép druidái kondérban gyűjtötték össze az áldozatok felvágott nyakából kicsorgó vért, ami a jövendőmondáshoz volt szükséges, hiszen a haláltusájukat vívó áldozatok vonaglásából is a jövőre vonatkozó jeleket olvastak ki. Megesett, hogy a feláldozandókat lenyilazták, keresztre feszítették, vagy az alábbi, Caesar által szemléletesen ábrázolt módon végezték ki (lásd bal oldali képünkön):
Mások óriási méretű bábukat készítenek rőzsefonadékból, a belsejét telezsúfolják élő emberekkel, utána az egész alkotmányt meggyújtják, s a benne levők a lobogó lángok martalékává válnak. Azt tartják, kedvesebb isteneik előtt, ha bűnöst, tolvajláson, rabláson vagy egyéb gaztetten rajtakapott embert áldoznak fel nekik: ha azonban ilyen nem akad, attól sem riadnak vissza, hogy ártatlanokat áldozzanak fel.
Egy alvestoni barlangban 2000-ben talált 150 emberi maradvány vizsgálata során kannibalizmus nyomaira bukkantak a szakértők: az egyik csontot például ugyanolyan módon vágták el és törték el, mint ahogy a velőscsont esetén szokás… Ugyanakkor az emberevés nem lehetett rendszeres, inkább azt tartják valószínűnek a tudósok, hogy a druidák a szükség – konkrétan: az éhezés – miatt vetemedhettek emberi testrészek fogyasztására… (Bár Tacitus szerint Anglesey szigetén a druida oltárok vérben fürödtek és emberi belsőségek borították őket…)
Mindenesetre a druida szertartásokat Claudius császár betiltotta, azoknak Britanniában pedig viszonylag hamar, Kr. u. 61-ben vetettek véget a rómaiak, amikor Anglesey szigetén lemészárolták a vallási vezetőket.
James Owen: Druids Committed Human Sacrifice, Cannibalism?
James MacKillop: Kelta mítoszok és legendák
Iulius Caesar feljegyzései a gall háborúról
Lucanus: Pharsalia
