Élete
Munkássága
Rabindranath Tagore vagy Rabindranath Thakur bengáli filozófus, költő, festő, zeneszerző, zenész és Brahmo Samaj híve volt Indiában. Tagore 1913-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat „mély érzésű, friss hangú költeményeiért, melyeket saját maga ültetett át angolra, gazdagítván így a Nyugat költészetét”, így ő lett az első ázsiai Nobel-díjas.
A „bengáli reneszánszként” ismert időszakban Tagore forradalmasította a bengáli irodalmat olyan alkotásokkal, mint a Ghare baire (Otthon és a világban) vagy a Gitanjali, és számtalan verssel, novellával, levelekkel, esszékkel és képekkel bővítette a bengáli művészetet. Elkötelezett kulturális és társadalmi reformer és polihisztor volt. Hazája művészetét úgy modernizálta, hogy kifejezetten támadta annak szigorú szerkezetét és klasszikus formanyelvét. Két dala ma már Banglades és India nemzeti himnusza: Amar Shonar Bangla és Jana Gana Mana.
Rabindranath, akit gyerekként „Rabinak” hívtak, élénk, kulturálisan inspiráló környezetben nőtt fel, főként idősebb testvérei és családjaik hatására. Fontos hatást gyakorolt rá legidősebb testvére, Dwijendranath (1840-1926), költő és filozófus, valamint második legidősebb testvére, Satyendranath (1842-1923), szanszkrit tudós.
1878-ban, három évvel az iskola befejezése után, testvérével, Satyendranathtal Angliába küldték jogot tanulni. Először Brightonban járt iskolába, majd a londoni egyetemen vett részt irodalmi előadásokon, és részt vett a társadalmi életben. Tanulmányait azonban nem fejezte be; 17 hónap után a család ezért visszahívta Indiába. A nyugati kultúrával való szoros kapcsolata később hatással volt Rabindranathra lírai és zenei műveiben, új formákat találva, amelyekben a két világ legjobbjait ötvözte.
Miután Rabindranath 1890 elején megszakította második angliai útját, átvette a családi birtokok kezelését az északkelet-bengáli (ma Banglades) Shilaidahában. Úton volt afelé, hogy Bengália vezető költőjévé váljon, de még nem kellett hozzájárulnia a család megélhetéséhez. Aktívan részt vett a közéletben, és 1894-ben a Bengáli Irodalmi Akadémia alelnöke lett.
Rabindranath részletes és szenvedélyes levelekkel írta le a falu életét; saját gyökereit a természetközeli falusi életben fedezte fel. Nem esett azonban kritikátlan nosztalgiába, hanem a vidék fejlesztésére kezdte kamatoztatni erejét. Eredményei között szerepelt bankok és szövetkezetek, iskolák, kórházak alapítása, közlekedési útvonalak építése.
Szó szerint Rabindranath ez idő alatt fejlesztette ki a bengáli novella műfaját, és lett a legfontosabb képviselője. Tartalmilag eddig ismeretlen motívumok áradtak a kisprózába: a falusi élet és annak szegénysége, de a nagycsaládi élet, a nemek törékeny kapcsolata és a társadalmi sérelmek is. Az egyik történet a jól ismert Der Postmeister novella, 1891-ben íródott, és később lenyűgöző filmet készítettek belőle. Összességében ezt a korszakot az ébredező indiai nemzeti érzés jellemzi, így a történetek a brit gyarmati uralkodók kritikáját is tartalmazzák.
Az indiai iskolarendszerrel kapcsolatos saját negatív tapasztalatai után Rabindranath személyes feladatává tette gyermekei nevelését. Gyakran saját magát tanította, és az általa felvett magántanárokat is képezte.
1912-ben a költő fiával, Rathindranath-tal 16 hónapos utazásra indult Angliába és az Egyesült Államokba, hogy felépüljön és ihletet merítsen megromlott egészségéből. Útja előtt és alatt néhány versét lefordította angolra – addig munkássága szinte teljesen ismeretlen volt Európában. Londonban apa és fia számos ismert művésszel és értelmiségivel találkozott, köztük William Butler Yeats-szel, Ezra Pounddal, George Bernard Shaw-val és Ernest Rhys-szel. Yeats szerkesztette Tagore költészetét, és Rabindranath házigazdájával, William Rothensteinnel, festővel és Arthur Fox Strangwaysszel gondoskodott a Gitanjali című verseskötet kiadásáról az India Társaságnál (a Macmillan kiadásában 1913-ban). Rabindranath 103 fordítása ehhez a kötethez nem ragaszkodik az eredeti versformájához, hanem ritmikus prózában íródott, és gyakran lazán az eredetire épül. Az európai olvasók számára teljesen ismeretlen képsor mély benyomást tett azokra, akik először hallották verseit Angliában.
Miután hat hónapot töltött az Egyesült Államokban, ahol főleg felépült és néhány előadást tartott, Rabindranath 1913 áprilisában visszatért Angliába, majd 1913 októberében visszatért Indiába. Ott november közepén értesült arról, hogy a Gitanjali című verseskötetért irodalmi Nobel-díjat kapott.
A kiterjedt utazások és Rabindranath Shantiniketanban vállalt kötelezettségei ellenére számos mű született a Nobel-díjat követő évtizedekben, köztük két nagy regény (Négy rész, Otthon és kívül; mindkettő 1916-ban), valamint drámák és versek. 67 évesen Rabindranath felfedezte magának a rajzolást és a festészetet – expresszionista alkotások születtek, amelyek közül néhány a környezetében megértés hiányával találkozott.
Rabindranath, még akkor is, amikor a nagy világkörüli turnék ideje már mögötte volt, még mindig gyakran utazott diákjaival Indiában, hogy adományokat gyűjtsön iskolája számára. Utolsó éveinek verseskötetei ma is fontosnak számítanak.
Egy 1941 júliusi sikertelen műtét után Rabindranath 1941. augusztus 7-én halt meg abban a házban, ahol született.
