A(z egyházi) hierarchia kapcsán már szó esett a hierosz szó eredeti értelméről; s szintén ez lelhető fel a hierodula (szent rabszolga) ókori elnevezésben is. Így hívták azokat a rabszolgákat és rabszolganőket, akik egy szentély szolgálatában (tulajdonában) álltak, akiknek fel kellett kínálniuk magukat a kultuszhelyre látogatók számára. Az eredetileg a termékenységi kultuszokban alkalmazott „eljárás” azt a célt szolgálta, hogy a szent(elt) helyen létrejövő szexuális kapcsolatok a vidék, az ország jólétét, a földek termékenységét növelik, biztosítják az ott lakók megélhetését. A nagyobb mezopotámiai szentélyekben a király vagy az uralkodó jelenítette meg az istent, így a főpapnővel – aki Istár (később a görögöknél Aphrodité) megszemélyesítője, megtestesítője – való aktus szent menyegzőnek (hierosz gamosz) számított.
Babilonban szabadnak született hölgyek is végeztek templomi prostitúciót, őket szigorú hierarchia alapján tevékenykedtek: a legmagasabb pozícióban a legjobb és leggazdagabb családok lányai-asszonyai voltak, és jogilag szabadabbak voltak, mint a férjezett nők: ha akartak, akkor a saját lakásukban is élhettek, nem csupán a szentély falai között.
Érdekes, hogy a kultikus paráznaság nem minden ókori államban volt jelen, Egyiptomban és Kínában nem létezett, viszont Indiában annál inkább: a bajadér szó elsősorban ottani női hierodulát jelentett, s csak később vonatkozott a „közönséges” örömlányokra – az elnevezés egyébként a portugál bailadaira (táncosnő) szóból vált Európa-szerte ismertté, míg Goethe egy francia utazó kelet-indiai útleírásából merítette egyik nevezetes balladai témáját (Az isten és a bajadér).
