Mindössze pár nap alatt emelkedett egy új tűzhányó a Mexikói-felföldön, mely megadta az első alkalmat arra, hogy a geológusok megfigyelhették és dokumentálhatták egy vulkán teljes életciklusát.
Dionisio Pulido és családja épp a tavaszi munkálatokat készítette elő 1943. február 20-án a Mexikóvárostól 330 kilométerrel nyugatra fekvő Paricutin falu határában található kukoricaföldjén, amikor földrengés rázta meg a területet. A felszínen két méter széles és ötven méter hosszú hasadék nyílt, amelyből kezdetben csak füst és kéngőz szállt fel, de rövidesen kisebb lávadarabok is feltörtek.
A vulkán első észlelését követő napon már tízméteres kúp jött létre, mely pár óra leforgása alatt elérte az 50 méteres magasságot, egy hét múlva pedig már 167 méteren állt.
Fél éven belül egy újabb kürtő is megnyílt, amiből már nagyobb mennyiségű láva jutott a felszínre. 1944 nyarára néhol mintegy húsz méter vastag kőzetolvadék fedte el a hátrahagyott településeket.
A vulkáni aktivitás 1949-től egyre csökkent, mígnem 1952 februárjára teljesen leállt.
A kilenc év alatt a vulkáni kúp 457 magasra duzzadt, a környéken szétterülő láva pedig mintegy 25 négyzetkilométernyi, korábban termékeny termőföldekkel teli területet temetett maga alá. A láva vastagsága a vulkán közelében a 250 métert is elérte.
