A XVIII–XIX. század fordulóján már több európai ország büszkélkedhetett saját nemzeti himnusszal: az angolok számára John Bull már 1619-ben megírta a God save the king című művét, amely mintául szolgált Haydn 1797-ben megkomponált Gott erhalte… kezdetű osztrák császári himnuszának (s ami hivatalosan jelenleg is Németország állami himnusza).
Magyarországon az előző évtizedekben a – többször is betiltott – Rákóczi-nóta szimbolizálta a nemzeti öntudatot, később a katolikusok a Boldogasszony anyánk című liturgikus éneket, míg a protestánsok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt dalolták ünnepek idején, egyfajta „néphimnusz” gyanánt.
Kölcsey Ferenc műve 1823-ban látott napvilágot nyomtatásban, s nem érhette meg – mivel 1838-ban elhunyt –, ahogy Erkel Ferenc 1844-ben megzenésítette – gyors, verbunkos stílusban. (A napjainkban énekelt lassabb, fájdalmasabb előadásmód a Trianon által okozott trauma „eredménye”…)
A II. világháború utáni évek kommunista vezetése Illyés Gyulát bízta volna meg egy új himnusz megalkotásával, amit egyenesen Kodály Zoltán zenésített volna meg. Csakhogy a világhírű és az új rendszerben is érinthetetlen zeneszerző kerek-perec visszautasította Révai József megkeresését, a legenda szerint így reagálva a felkérésre: Minek? Jó a régi!…
