Felsorolni is nehéz, hogy elődeink milyen furmányos módon végezték ki ellenfeleiket, hadifoglyaikat, vagy boszorkányság vádjával elítélt szerencsétleneket, esetleg elvetemült gonosztevőket. Minden bizonnyal az egyik „legötletesebb”, egyben legrémisztőbb eszköz az ókorban kifundált bronzbika, amelyet alulról meggyújtva óriási kínok között lelte halálát a belé zárt áldozat.
A legenda szerint az ötlet a Kr. e. VI. században pattant ki egy athéni szobrász, Perillosz fejéből, aki a szicíliai Akragasz város (manapság Agrigento) zsarnokát tisztelte meg találmányával (más források szerint maga az uralkodó parancsolta, hogy készítsen egy szörnyű kínzóeszközt). A történetet a Kr. e. I. században élt történetíró, (Szicíliai) Diodórosz hagyományozta az utókorra, akinek beszámolója arról szól, hogy a mester olyan bika alakú szobrot készített bronzból, amelyet ajtóval szerelt fel és amelynek belsejébe be lehetett zárni egy embert. Az „alkotást” alulról hevítették fel tűzzel, a benne égő áldozat halálsikolyát a beépített csövek és az akusztika miatt kívülről úgy lehetett hallani, mintha a bika fújtatna és bőgne.
Még maga Phalarisz, a város türannosza is – akiről egyébként az a hír járta, hogy néha újszülötteket evett éhségének csillapítására – megrémült a szerkezettől, ezért úgy gondolta, hogy elsőként maga a feltaláló legyen az a „szerencsés”, aki kipróbálhatja a (saját) találmány(á)t. Érdekes, hogy egyesek szerint Perillosz így lelte halálát, míg más források úgy tudják, hogy túlélte ezt a tortúrát és a zsarnok utóbb ledobatta egy szikláról…
Mindenesetre a bronzbika a későbbiekben is népszerű maradt, állítólag a rómaiak többször is igénybe vették „szolgáltatását”, a keresztény hagyomány pedig egyenesen két szentről – Szent Antipászról, Pergamon püspökéről és Tarzuszi Szent Pelágia szűz vértanúról – is azt tartja, hogy ilyen ércbikában lelték halálukat.
