A művészek nincsenek híján önbizalomnak, rengeteg alkotó önbizalomtól duzzadva ontja magából műveit. Az önimádat bizonyos fokig tolerálható, ám egy világhírű festő esetében nem ismert határokat: Rembrandt (1606–1669) életében mintegy nyolcvan (!) alkalommal festette, rajzolta meg magát vagy éppen – gyakorlott metszetkészítőként – metszette ki önarcképét.
A minden részletre kiterjedő alkotásain jól nyomon követhető öregedése, hogyan lesz hosszabb, rövidebb, majd ismét hosszabb a haja; metsző tekintete hogyan válik finomabbá, fáradtabbá, majd szinte vakká; hogyan szélesedik orra olyannyira, hogy már a bőr is megrepedezik rajta. A piktor a különböző arckifejezéseket is előszeretettel alkalmazta: arcán látható a meglepetés ereje, a düh vagy éppen a döbbenet. Van, amikor másik személy alakjában festi meg magát: koldusként vagy megfáradt Szent Pálként, szeretteinek halála után pedig Démokritoszként, aki nevet az emberi élet látványos hiábavalóságán.
A lefejezés mestere
Rembrandt szintén világhírű kollégája, Caravaggio is erősen vonzódott egy témához: a lefejezéshez. Tizenkét képén látható lefejezett alak vagy épp a lefejezés folyamata. Sok művészettörténész egyenesen Freudhoz fordult segítségért, szerintük a fejvesztés a kasztrációt szimbolizálja. Vannak ugyanakkor, akik az alkímiát látják bele Caravaggio vonzalmába, hiszen a festő köztudottan tanulmányozta a titkos tudományt, amely szerint a lefejezés tulajdonképpen a lélek elválasztása a testtől, a fizikai világtól, ezért a művész így akarta ábrázolni az elidegenedés érzését és a teljesség iránti vágyakozást…
