Manapság már igen elterjedt terminus technicusnak számít az Ingres hegedűje kifejezés, ami nagy formátumú művészek, tudósok, politikusok, filozófusok azon tevékenységét jelzi, amikor az alkotók „másodlagos” szenvedélyüknek, kedvtelésüknek, szórakozásuknak, mondhatni hobbijuknak hódolnak – szintén kimagasló színvonalon.
A névadó világhírű klasszicista festő, Jean-Auguste-Dominique Ingres (1780–1867) eredetileg zenésznek készült, fiatalon egy toulouse-i színház zenekarában hegedült, s egész életében rajongott a muzsika – és kedves zeneszerzői, Haydn, Mozart és Beethoven – iránt.
Szinte felsorolni is lehetetlen, hogy hány ismert zeneszerző, író, költő, filozófus, tudós, történelemformáló személyiség keresett hol vigaszt, hol megélhetést, hol kikapcsolódást, hol megnyugvást – mondhatni – másodlagos alkotómunkájában, „mesterségében”. Vannak köztük többszörös zsenik: a költőként is kimagaslót alkotó Michelangelo, a költő-karmester-zeneszerző-grafikus E. T. A. Hoffmann, az összművészet fogalmát megalkotó és a poétikában is jelentős műveket létrehozó zeneszerző Richard Wagner, vagy épp a polihisztor Goethe, de többségük is legalább egy másik művészeti ágban alkotott maradandót – tényleg csak a példa kedvéért: a filozófus Rousseau Le Devin du Village című daljátékával a népi vígopera megteremtője volt, az író Victor Hugo látomásos grafikáival jócskán megelőzte saját korát, míg Nietzsche egész lénye a zeneiség szellemét hordozta:
Zene nélkül az élet merő tévedés, gyötrelem, számkivetés
– írta, elvégre maga is komponált több zenedarabot, amelyek közül több is rendelkezik magyar vonatkozással.
Sorozatunk első részében a német filozófusról említünk pár érdekességet. Már egészen fiatalon, 14 évesen alkotott egyik zongoradarabjának címe is romantikus magyar felhangokat tükröz: Im Mondschein auf der Puszta, négy évvel később pedig újabb darabokat ír Aus der Czarda és Ungarischer Marsch címmel. De közülük igazából Petőfi-dalciklusa lett ismert, egészen pontosan Petőfi négy versének feldolgozása, amit húszévesen karácsonyi ajándékként zenésített meg édesanyja és nővére számára. (Az 1844-ben született Nietzsche ifjú éveiben rajongott a fiatalon elhunyt magyar költőért, az elbukott szabadságharc eszméiért akkoriban Európa-szerte elterjedt romantikus lelkesedés okán.)
A négy Petőfi-vers (Ereszkedik le a felhő [Ständchen], Szeretném itthagyni… [Nachspiel], Te voltál egyetlen virágom [Verwelkt], Te vagy, te vagy, barna kislány [Unendlich]) három ciklusból (Felhők, Cipruslombok Etelka sírjáról, Júliához) valók. A német filozófust kevésbé Petőfi forradalmisága, inkább a poéta mélabús, fájdalmas, borongós hangulata ragadta meg. Így vallott erről:
Amikor a zeneszerző egy dalt komponál, nem a szövegben kifejezett képek és érzelmek ihletik zenére, hanem a zenei ihlet, amely egészen más szférákból ered, választja ezt a szöveget mint alkalmasat arra, általa jelképesen kifejezze önmagát.
Man Ray múzsája és Ingres hegedűje
Ingres hegedűje a XX. század egyik legsokoldalúbb képzőművészét, az amerikai Man Rayt is megihlette. 1924-ben Párizsban megismerkedett a művésznegyed híres-hírhedt táncos-énekesével, Kiki de Montparnasse-szal (Alice Prin), aki modellt ült a címadó alkotáshoz. Ihletője Ingres 1808-ban készült Baigneuse de Valpinçon című festménye volt, amelyen egy turbánt viselő fürdőző nő látható.
„Akárcsak a festmény nőalakja, Kiki is meztelen – csak egy ruhadarab van a csípőjén. Ray az elkészült fényképre saját kezűleg rajzolta rá a hegedű ún. f-lyukait. Ezzel az apró módosítással szimbolikusan egyenlőségjelet tett a női test és a hangszer közé. Kiki teste a képen átformálódott hangszerré, az egyszerű fénykép pedig szürreális műalkotássá. Ray a címadással egyszerre utal a női test hegedűre hasonlító formájára és Kikihez fűződő szenvedélyére. Az Ingres hegedűje a 20. századi avantgárd fotóművészet egyik legjelentősebb darabja, mely a mai napig ihletője és inspirálója a fotóművészetnek.”(forrás: fototortenet.blogspot.com)
