Államalapításunk ünnepén röviden bemutatjuk a Szent István királyunkkal kapcsolatos legendákat. A történészek szerint három legenda ismert: a „nagy legenda” (legenda maior), a „kis legenda” (legenda minor) és a Hartvik püspök által írt mű.
A nagy legenda nagy valószínűséggel már elkészült királyunk szentté avatásának (1083) idejére. Szerzője ismeretlen, a kutatók egy pécsváradi bencés szerzetesnek tulajdonítják. Ez az írás Szent István életének a legelső, mintául szolgáló összefoglalása. Klaniczay Gábor szerint
a legenda maior nemcsak magyar, hanem európai dimenziókban is alapvetően újat teremtett: a középkor során első ízben kapcsolta hozzá a szentség attribútumait olyan uralkodóhoz, aki nem halt mártírhalált. Szent István lett az első szent király, aki pusztán uralkodói erényeinek az egyház szolgálatába állításával érdemelte ki a szent címet, és a legenda maior az első legenda, amely megvalósította az uralkodó és a szent tulajdonságainak szintézisét.
A műben több motívum mellett kiemelendő a „zarándokok, szűkölködők, szenvedők, özvegyek és árvák”, a „Krisztus szegényei” iránti gondoskodás, valamint az ehhez kapcsolódó azon toposz, miszerint a király éjszakai, álruhában végzett adakozókörútja során vállalta a veszélyt, hogy akár bántalmazhatják is (egy esetben ki is tépnek néhány szál szőrt a szakállából). Fontos motívum, hogy a király Szűz Máriának ajánlja fel magát és országát (erre épül utóbb a Regnum Marianum eszmeköre is).
A nem sokkal később keletkezett legenda minor szerzőjének egy pannonhalmi bencés szerzetest tartanak, aki erőskezű uralkodóként írja le Istvánt. Így arról is beszámol, hogy azok, akik parancsa és oltalmazó utasítása ellenére bántalmazták az országba érkező vendégeket, nem menekülhettek haragja elől: párosával felakasztatta őket az utak mentén, azokat pedig megvakíttatta és kezüket levágatta, akik az ő életére törtek. Ebben az írásban már olvashatunk az 1083-as szentté avatási folyamatokról és a Székesfehérváron megtörtént csodatételekről (amelyekről azonban a legenda nem számol be részletesen).
A harmadik István-életrajz Hartvik püspök érdeme, aki 1100 körül állíthatta össze művét, s akinek személyét a kutatók Arduin győri püspökkel azonosítják. Szerzője az előző két legendát szerkeszti egybe, ugyanakkor több más motívum is megtalálható István életének bemutatásában:
A szentté avatás Hartviknál olvasható leírása áll a legközelebb a műfaj nemzetközi sztereotípiáihoz: a nehezen elmozdítható sírkő; Karitas bakonysomlyói apáca látomása, mely szerint csak a bebörtönzött koronás király, Salamon kiszabadítása után vihetik át a szentet; a koporsóból áradó édes illat s a szarkofágot betöltő, ki nem fogyó olajszerű folyadék; a sírnál történt gyógyító csodák (melyek közül furcsamód csak kettőt részletez a legenda); az eltűnt – ellopott –, majd három év múltán csodásan újra megkerülő Szent Jobb története.
A neves magyar történész szerint tehát az új szent-, azaz az új legendatípus a XI. század végén más-más érvrendszert adott a kezébe az egymással harcoló világi és egyházi szférák számára: „Az uralkodók számára felvillantotta a világi hatalom szentségének lehetőségét, az egyház számára pedig e szentség normáinak kontrollját”.
