Számos kultúrában kialakult, hogy adott dolgok vagy személyek megnevezésével uralkodhatunk rajtuk. Kínában úgy tartották, hogy ezáltal tovább is élhet bennünk, hatást gyakorolhat ránk.
Már az ókorban is cenzúráztak, tiltottak bizonyos dolgok megörökítését. Ennek megszegése első sorban szégyent, tiszteletlenséget jelentett, de volt, hogy az illető életébe is került. Azt gondolták, hogy egy bűnös, vagy egy előző uralkodó így biztosan feledésbe merül.
Bizonyos esetekben a holtakat sem akarták “feléleszteni” ezáltal, így a kínaiak saját őseik nevét sem írhatták le sokszor, egészen pontosan hét nemzedékre visszamenően. Így például saját szüleiket sem nevezhették meg, gyakran még szóban sem. Kizárólag az udvari krónikások tehették meg.
Kifejezetten kritikus volt ez az országukban, hiszen ezáltal az elhunytak nevében szereplő írásjelek sem jelenhettek meg, amik gyakran a közszavak írásjelei voltak. Ilyenkor igyekeztek más kontextusban fogalmazni, illetve volt, hogy az adott szó helyét üresen hagyták, esetleg kihagytak egy vonást a szóból.
Ez valamennyire segítség is volt a régi szövegek datálásánál, mert a tabu csak az adott személy haláláig, vagy a dinasztia bukásáig tartott. Ezért volt sokszor könnyű a fordítás, hiszen így az adott kort is be lehetett határolni, egyértelművé váltak a pontos korszakok.
