A karika, a kör – amelynek gyakorlatilag nincs eleje és nincs vége – már ősidők óta (de az egyiptomiak óta mindenképpen) a végtelenség szimbóluma, s egyebek mellett örökké tartó szerelmet (is) jelképezte. Ősi szokás szerint a vőlegény – „vevőlegény” – megveszi a portékát, azaz az eladó lányt; ezért a nász megkötése előtt foglalót, zálogot adott – utóbb már csak jelképesen.
Konkrét adatok nincsenek arról, hogy a gyűrű mikor vált (jelképesen) ilyen záloggá. A szokást már az ókori Római Birodalomban is ismerték, igaz, akkoriban még vasból készült vaskarikát használtak eljegyzési gyűrűként. Később a keresztény egyház is szentesítette az ékszert, a gyűrűt megáldó formulát már a XI. században is alkalmazták. Bár kezdetekben csak az ara viselt gyűrűt, a XIII. századtól kezdve már a férfiember ujjára is húztak jegygyűrűt.
Az ékszer évszázadokon át különböző formájú volt, a középkorban a köves gyűrűt részesítették előnyben, bár népszerű volt az egymásba fonódó két kezet ábrázoló ékszer, valamint az ikergyűrű is. A manapság is használt egységes, sima karika alak csak a XIX. század óta terjedt el széles körben.
