Élete
Munkássága
Thomas Stearns Eliot amerikai születésű brit költő, drámaíró és kritikus volt, akit az irodalmi modernizmus egyik legfontosabb képviselőjének tartanak. 1948-ban irodalmi Nobel-díjat kapott „a modern költészet úttörőjeként nyújtott figyelemre méltó teljesítményéért”.
Eliot filozófiát és irodalmat tanult a Harvardon. Egy évet Sorbonne-on tanult, majd 1914-ben a Marburgi Egyetemen, Eliot az első világháború elején Londonba emigrált, és onnantól kezdve túlnyomórészt ott élt. Kezdetben tanárként, majd 1917-től 1925-ig a Lloyds Bank külügyi osztályán dolgozott, mígnem a Faber and Faber kiadóhoz került, ahol évtizedekig irányított. Az 1920-as években sok időt töltött Párizsban. 1927-ben brit állampolgár lett, és csatlakozott az angol egyházhoz.
Eliot 1915-ben ünnepelte első írói sikereit The Love Song of J. A. P. című művével (J. Alfred Prufrock szerelmi éneke); Nemzetközi áttörését azonban csak 1922-ben érte el a The Waste Land (Puszta ország / Átokföldje / Szikföld), a 20. század egyik legnagyobb hatású költeménye. Gyakran hasonlították James Joyce századi Ulysses-regényéhez, amely ugyanabban az évben jelent meg először ugyanazon kiadónál. Ezt követte a The Hollow Men, az Ash-Wednesday (Hamvazószerda) és a Four Quartets (Négy kvartett), amelyek kései munkásságát képviselik, és hozzájárultak ahhoz, hogy 1948-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
Eliot drámaíróként is tevékenykedett, és hét darabot jelentetett meg, amelyek közül ma a Murder in the Cathedral (Gyilkosság a katedrálisban) a nemzetközileg legismertebb alkotás. Amikor 1950-ben a Broadway-n bemutatták a The Cocktail Party-t (Koktél hatkor), Eliot a darab szerzőjeként elnyerte a legjobb darabnak járó Tony-díjat.
Eliot rideg, hangulatos költészete gazdag utalásokban a mítoszra, a kultúrára és a költészetre az ókori Indiától a középkoron át a háború előtti időszakig (úgynevezett oktatási költészet). Olyan világot tükröz, amely kikerült az irányítás alól, és megpróbálja megoldani a modern ember egzisztenciális problémáját a keresztény alapú humanizmus felé fordulva (különösen késői, 1930 óta tartó munkáiban). Színpadi művei a költői dráma újjáéledését jelentik.
Eliot munkásságának középpontjában a költészet állt. Korának kiemelkedő költőjének tartják, aki Vergiliusban, Dantéban és William Shakespeare-ben látta példaképeit. A metafizikai költészetet is kiemelten kezelte. Egy 1921-ben megjelent művében különösen kiemelte John Donne angol költőt, ezzel elindítva a metafizikai költőkről szóló nemzetközi vitát. Emellett nagy hatású kritikai esszéket írt a romantikus költészetről. Eliot témái az idő és az örökkévalóság, a szellem újjászületéséért és a múlt kísérteteivel való megbékélésért folytatott harc. Drámáját elsősorban William Butler Yeats ihlette. Európában is népszerűsítette a szabad ritmusokat és az absztrakt költészetet, olykor zenei kompozíciós elemekkel.
Eliot úgy tekintett az irodalomra, mint arra, hogy feltárja a rendet a kaotikus valóságban, és ezáltal közvetlen befolyást gyakoroljon az egyéni életekre. Gondolkodásmódjára a buddhizmus, a keresztény miszticizmus és az ókori filozófia hatott. Azon a véleményen volt, hogy a jelent csak akkor lehet megérteni, ha intenzíven foglalkozik a múlttal. Ő maga is erős hatást gyakorolt több fontos későbbi gondolkodási irányzatra, köztük az egzisztencializmusra is.
T. S. Eliot csak viszonylag későn, az 1930-as években fordult a dráma felé. Nagy hatással volt rá William Butler Yeats. Eliot a verses dráma híve volt, amelyben az irodalmi és zenei alkotások előnyeit egyesítette. Bírálta az olyan drámaírókat, mint Henrik Ibsen és Anton Csehov prózahasználatuk miatt, ami az ő szemében korlátozta kifejezői lehetőségeiket. A verseket egyértelműen felsőbbrendűnek tartotta, mert mélyebb és kevésbé tagolt alapjuk volt, ezért erősebb a hatásuk.
Eliot számára a versdrámával az egyik probléma az volt, hogy elidegenedett korának életétől. A szokásos üres verset nem tartotta alkalmasnak az élet valóságának tükrözésére, mert a mindennapi nyelv túlságosan eltávolodott tőle. Ezért bírálta a 19. században és a 20. század elején üres versben írt színdarabok nagy részét mesterségességük miatt. Eliot számára a mindennapi nyelvhez való közeledés szükséges volt ahhoz, hogy érzelmileg újra el tudja érni a színházi közönséget. Az általa választott versformák tehát viszonylag szabadok. Jellemzőek a háromhangsúlyú, különböző szótagszámú versek, amelyeket rugalmasan kezelt.
Drámáinak szereplői, színhelyei a nyelvezethez hasonlóan kortársak és gyakran mindennapiak. Ez azonban gyakran vallási vagy mitológiai elemeken alapul, amelyek egy része nyilvánvaló, néhány pedig rejtve marad. Eliot számára nem a mítoszok modernizálása állt a középpontban, hanem az a szándék, hogy az általános emberiséget, amely számára ezekben a mítoszokban fejeződött ki, kézzelfoghatóvá tegye a modern közönség számára.
