Élete
Munkássága
Luis Walter Alvarez amerikai fizikus és feltaláló volt. 1968-ban fizikai Nobel-díjat kapott „jelentős eredményeiért a részecskefizikában, különösképp a nagyszámú rezonanciaállapot felfedezéséért, mely azáltal vált lehetővé, hogy továbbfejlesztette a hidrogén buborékkamrát és az adatok vizsgálatát”.
Alvarez 1928-tól a Chicagói Egyetemen tanult, ahol 1934-ben mesteri fokozatot, majd 1936-ban doktorált Arthur Comptonnál, a diffrakciós rácsokról szóló disszertációjával. Pályafutása nagy részében a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora volt, ahol közvetlenül az 1936-os doktori cím megszerzése után Ernest Lawrence-szel dolgozott, majd 1938-ban adjunktus, 1945-ben pedig professzor. 1978-ban ment nyugdíjba.
A második világháború alatt 1940-től 1943-ig az MIT Sugárzási Laboratóriumában, 1943-tól a Chicagói Kohászati Laboratóriumban volt a Manhattan Project alkalmazottja, 1944-től pedig Los Alamosban. 1954 és 1959 között a Berkeley Egyetem Sugárzási Laboratóriumának, 1976 és 1978 között a Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium társigazgatója volt.
1938-ban az American Physical Society tagja lett. 1947-től a Nemzeti Tudományos Akadémiának, 1953-tól az Amerikai Filozófiai Társaságnak, 1958-tól az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának tagja. 1963-ban megkapta a Nemzeti Tudományos Érmet, 1987-ben pedig az Enrico Fermi-díjat. 1973-ban az Egyesült Államok elnökének tudományos tanácsadó bizottságának tagja volt. 1969-ben az Amerikai Fizikai Társaság elnöke volt.
Még diákként ő és mások felfedezték a „kelet-nyugati hatást” a kozmikus sugarakban. Az iránytól függő eltérő intenzitás jelzi a pozitív töltésű részecskék arányát ebben a sugárzásban. 1937-ben sikerült először bemutatnia az úgynevezett elektronbefogást, amelyet Hideki Yukawa 1935-ben megjósolt. 1939-ben Felix Bloch-al együtt meghatározta a neutron mágneses momentumát, amihez lassú neutronnyalábot kellett generálniuk. Szintén 1939-ben fedezte fel a trícium hidrogénizotópját, amelyet Mark Oliphant 1934-ben jósolt meg, és később fontos volt a fúzió szempontjából.
A második világháború alatt az atombomba és a radar fejlesztésén dolgozott. Az MIT Radiation Labban, ahol 1940-ben kezdett a katonaságnak dolgozni, három radarrendszert fejlesztett ki. A Manhattan Project során, amelyen 1943-tól dolgozott, kifejlesztette a plutóniumbombák elektromos gyújtószerkezetét, és tagja volt annak a tudományos delegációnak, amely többek között a hirosimai és a nagaszaki hatásokat vizsgálta. Tudományos megfigyelő volt a B-29 „The Great Artiste” bombázó fedélzetén, amely elkísérte az „Enola Gayt”, amikor ledobták Hirosimára. Alvarezt megdöbbentette a becsapódás, de támogatta a bombák használatát a háború lerövidítésére.
A háború után Berkeleyben kifejlesztette a proton lineáris gyorsítót, amelyet 1947-től használtak. Társfejlesztője volt az első szinkrotronoknak Berkeley-ben. 1950-től a detektorfejlesztés felé fordult.
Alvarez 1968-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat „jelentős eredményeiért a részecskefizikában, különösképp a nagyszámú rezonanciaállapot felfedezéséért, mely azáltal vált lehetővé, hogy továbbfejlesztette a hidrogén buborékkamrát és az adatok vizsgálatát”. Alvarez továbbfejlesztette Donald Glaser buborékkamráját (éter helyett folyékony hidrogént, egyre nagyobb és kifinomultabb kamrákat építve), és elsősorban a gyors adatgyűjtő elektronika kifejlesztéséért volt felelős, amely lehetővé tette e nagyon rövid élettartamú részecskék felfedezését. Késleltető mechanizmusokat dolgozott ki az elektronikus impulzusokhoz és számítógépes programokat a jelentős események kiszűrésére. E kutatás során 1961-ben fedezte fel az omega-mezont, amely fontos volt a kvark modell megerősítéséhez.
1965 és 1969 között Alvarez kozmikus sugárzás mérésekkel próbálta kideríteni, vannak-e még fel nem fedezett kamrák az egyiptomi Chephren piramisban. Megmérte a müonok csillapítását a piramis alatti kamrában a beesés irányától függően, és az adatokat szimulációval hasonlította össze. Alvarez azt állította, hogy bebizonyította, hogy nem léteznek ilyen kamrák. A francia építészek azonban később megállapították, hogy az Alvarez-módszer kihagyta volna a Kheopsz-piramis fő sírkamráit, mert az ott használt gránit szinte ellensúlyozta a mészkő üregeinek hatását.
Luis Alvarez és fia, a geológus Walter Alvarez 1980-ban szintén előterjesztette azt az elméletet, amely szerint a meteorit becsapódása felelős a dinoszauruszok tömeges kihalásáért (lásd még: KT-becsapódás). Ennek érdekében világszerte megmérték az irídium anomálisan magas arányát a kréta-harmadidőszak határrétegében, ami csak a földönkívüli eredettel magyarázható.
Ő a feltalálója a változtatható fókuszú vékony lencséknek, a színes televíziós rendszernek, és feltalált egy elektronikus golfgépet Dwight D. Eisenhower elnöknek. Tanítványával, Jake Wiens-szel kifejlesztett egy higanygőzlámpát, amelynek hullámhosszát az Egyesült Államok Nemzeti Szabványügyi Hivatala (National Bureau of Standards) választotta hosszmértékként. Találmányaiért (22 szabadalom) 1978-ban bekerült a National Inventors Hall of Fame-be.
