Élete
Munkássága
Lars Onsager norvég, amerikai fizikai kémikus és elméleti fizikus volt. 1968-ban kémiai Nobel-díjat kapott „a róla elnevezett termodinamikai szimmetria-összefüggések felfedezéséért”.
Onsager 1920-tól vegyészmérnöknek tanult a trondheimi (Norvégia) Műszaki Egyetemen, 1926-tól 1928-ig kutatóasszisztens volt a zürichi ETH-n Peter Debye vezetésével, majd 1928-ban tanári állást kapott a Providence-i Brown Egyetemen (USA). 1934-től 1973-ig a New Haven-i Yale Egyetem kémiaprofesszora (USA), kezdetben tanársegédként, 1940-től egyetemi docensként, majd 1945-től J. Willard Gibbs elméleti kémia professzorként. 1972 és 1976 között a Miami Egyetem Elméleti Tanulmányok Központjának professzora volt a Miami melletti Coral Gablesben.
Onsager tagja volt a norvég, svéd és holland tudományos akadémiának, a Nemzeti Tudományos Akadémiának, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának (AAAS, 1949) és a Királyi Társaságnak. Tagja volt az Amerikai Fizikai Társaságnak, az Amerikai Kémiai Társaságnak, az Amerikai Tudományfejlesztési Társaságnak (1933), az Amerikai Filozófiai Társaságnak (1959) és a Bunsen Társaságnak. Az AAAS Rumford Aranyérmet, a Holland Tudományos Akadémiától Lorentz-érmet, az USA-tól pedig National Medal of Science-t kapott.
Onsager többek között az oldatok vezetőképességével, az elektrolitokkal, a termodinamikával és a statisztikus mechanikával, a turbulencia elméletével foglalkozott, és előterjesztette az izotópszétválasztás elméletét, amelyet a Manhattan Projectben is használtak. Onsager egyik kiemelkedő eredménye a statisztikai mechanika fontos modellrendszerének, a kétdimenziós Ising-modellnek az analitikus leírása és pontos megoldása volt.
Onsager (1949) sejtése az energiamegmaradás megsértésére vonatkozóan a Hölder-kontinuitás egyharmados kitevőjének határértéke alatt az összenyomhatatlan háromdimenziós Euler-egyenletek gyenge megoldásaiban sokáig megoldatlan maradt. A 2000-es években előrelépés történt, és Philip Isett 2017-ben teljes bizonyítékot adott. Onsager a turbulencia-vizsgálatok részeként tette fel sejtését, és abból indult ki, hogy a turbulenciaszerű jelenségek már az Euler-egyenletben is nyilvánvalóak, a Navier-Stokes egyenlet belső súrlódás (viszkozitás) nélküli határesetében.
