Dátum
1980. május 18.
Hejszín
Washington állam, USA
Áldozatok száma
57

A Mount St. Helens egy aktív sztratovulkán (rétegvulkán), amely Washington állambeli Skamania megyében található, az Egyesült Államok csendes-óceáni északnyugati régiójában. 83 km-re északkeletre fekszik Portlandtől és 158 km-re délre Seattle-től.

A Mount St. Helens angol nevét Lord St Helens brit diplomatáról kapta, aki annak a George Vancouver felfedezőnek a barátja volt, aki a 18. század végén felmérte a területet.

A vulkán a Cascade Volcanic Arc része, amely a Csendes-óceáni Tűzgyűrű egy szegmense. A Mount St. Helens geológiailag fiatal a többi jelentős Cascade vulkánhoz képest. Csak az elmúlt 40 000 évben alakult ki, és az 1980-as kitörése előtti csúcskúp körülbelül 2200 évvel ezelőtt kezdett emelkedni.

A Mount St. Helens leginkább az 1980. május 18-i kitöréséről ismert, amely az Egyesült Államok történetének leghalálosabb és gazdaságilag legpusztítóbb vulkánkitörése volt. Ötvenhét embert ölt meg; 200 ház, 47 híd, 24 kilométer vasút és 298 kilométer autópálya semmisült meg. Egy hatalmas törmeléklavina, amelyet egy 5,1-es erősségű földrengés váltott ki, oldalirányú kitörést okozott, amely 2950 méterről 2549 méterre csökkentette a hegy csúcsának magasságát, így egy 1,6 kilométer széles, patkó alakú kráter maradt. A törmeléklavina 2,5 köbkilométer térfogatú volt.

A Mount St. Helens 1980-as kitörésének története

1980. március 20-án a Mount St. Helens környékét egy 4,2-es erősségű földrengés rázta meg; március 27-én pedig elkezdett gőzt eregetni. Április végére elkezdett domborodni a hegy északi oldala.

Május 18-án a második, 5,1-es erősségű földrengés következtében összeomlott a hegy északi oldala. Ez volt az írott történelem legnagyobb ismert törmeléklavinája. A St. Helens-i magma nagyszabású piroklasztikus áramlásban tört ki, amely 600 négyzetkilométernyi területen elpusztította a növényzetet és az épületeket.

Több mint 1,5 millió tonna kén-dioxid került a légkörbe. A vulkáni robbanékonysági index skálán a kitörést 5-ösre értékelték, és a Plinius-kitörés kategóriába sorolták.

Mount St. Helens északi oldalának összeomlása jéggel, hóval és vízzel keveredve vulkáni iszapfolyamokat, laharokat hozott létre. A laharok sok mérföldre folytak le a Toutle és Cowlitz folyón, hidakat és fákat rombolva le. Összesen 3 000 000 köbméternyi anyagot szállítottak 27 kilométerre délre a Columbia folyóba az iszapfolyások.

Több mint kilenc órán keresztül erőteljes hamucsóva tört ki, végül elérte a 20-27 kilométeres tengerszint feletti magasságot. A csóva átlagosan 100 km/h sebességgel haladt kelet felé, és a hamu délre elérte Idahót. A kitörésből származó hamut az autók tetején és a háztetőkön gyűlve találták másnap reggel egészen a kanadai Albertában lévő Edmonton városáig.

Május 18-án 17:30 körül a függőleges hamuoszlop mérete csökkent, a kevésbé súlyos kitörések egész éjszaka és a következő napokban folytatódtak. A Mount St. Helens május 18-i kitörése 24 megatonna hőenergiát bocsátott ki; több mint 2,79 köbkilométernyi anyagot lövellt ki. A hegy északi oldalának eltűnése körülbelül 400 méterrel csökkentette a Mount St. Helens magasságát, és egy 1,6 km-es széles és 600 méter mély krátert hagyott maga után. A kitörés 57 embert, közel 7000 nagyvadat (szarvas, jávorszarvas és medve), valamint a becslések szerint 12 millió halat ölt meg. Több mint 200 házat, 298 km autópályát és 24 km vasutat tett tönkre.

Catherine Hickson, aki akkoriban harmadéves geológushallgató volt, szemtanúja akart lenni a vulkánkitörésnek, ezért férjével a helyszínre sietett. A következőképpen számol be az eseményről:

„A geológiai tanszéken mindenki erről beszélt, engem pedig amúgy is érdekeltek a tűzhányók és a vulkanológia. Ez volt az első alkalom, hogy működő tűzhányót lehetett megfigyelni az USA 48 egybefüggő államának területén, és mivel közel volt hozzánk, muszáj volt odamennünk.”

Május 16-án indultak el és a helyszínen egy fakitermelő cég által kialakított erdészeti útra találtak.

„Azt követtük a tűzhányó keleti oldala mentén, amíg rátaláltunk egy sóderfejtőre, ahol elég sík volt a talaj. Kanadában ez a Victoria-napi hosszú hétvége volt, ezért egészen hétfőig maradhattunk. … Jól láttuk a Mount St. Helenst, és gyönyörű idő volt, nagyon meleg. Láttuk a csúcsból áradó gőzt, ám minden annyira csendes volt, hogy szombat délután felvetettem, talán máshová kellene mennünk, de végül nem mentünk.”

Másnap reggel fél kilenc körül, miközben a lakóautójukban ültek és a tűzhányót figyelték megremegett alattuk a föld.

A tűzhányótól 10 kilométerre volt David A. Johnston tudós, aki a megfigyelő csapatot vezette, biztos volt abban, hogy a földrengés egy közelgő kitörést jelez. A márciusi földrengést követően a vulkán északi oldalán egy dudor, kriptodóm jelent meg, ami minden nappal két métert nőtt.

A földrengés utáni másodpercekben elkezdődött, amire vártak. Hickson így emlékezett:

„A tűzhányó egész északkeleti oldala kilökődött, meredekebbé vált és széttöredezett. A magma feltolult a hegy belsejében, megtalálta a hegy gyenge pontjait és nyomást gyakorolt rájuk, de aztán a gravitáció vette át az események irányítását. A hegyoldal azért tört szét, mert túlságosan kinyomódott. Láttuk, ahogy a hegyoldal kezd szétesni. Láttuk a földcsuszamlást, ahogy lefelé zúdult a vulkán oldalán, felszabadult a nyomása. Ez volt a valaha megfigyelt legnagyobb földcsuszamlás. Néhány kilométernyi anyag csúszott le a hegyről; addig nem tudták, hogy ez előfordulhat a vulkánkitörések során.”

Miután a kriptodóm szétesett és ezzel szabaddá vált az északi oldal, megszűnt a nyomás is, ami a magmarendszerre nehezedett. Elkezdődött a kitörés a tűzhányó csúcsán és ekkor történt egy második robbanás is.

„Ez gyakorlatilag lefejezte a magmakürtőt elzáró kőzetdugót.”

Viszont a kitörés oldalirányba történt, ami mindenkit meglepett. Piroklaszt-ár zúdult le, ami 370 négyzetkilométernyi területet tarolt le.

„Eleinte hihetetlenül izgalmas volt – emlékezett Hickson. – Lenyűgöző volt látni. Lényegében lecsúszott a tűzhányó egy jókora darabja, amit ez a hihetetlen robbanás követett.”

A kitörés megölt 57 embert, köztük Johnstont is, aki éppen a kitörés irányában tartózkodott. A robbanás ereje 24 megatonna TNT-ének felelt meg és a távol lévők sem lehettek biztonságban.

Hickson így folytatja a megemlékezését:

„Menekülnünk kellett. Amikor bekövetkezett a földcsuszamlás, a északi oldal szabaddá vált, de egy hatalmas, kiugró rés visszamaradt. Ez úgy terelte a robbanást, hogy a kilövellt anyagok észak felé 32 kilométerre jutottak el, és ahogy lefelé zúdultak az előttünk elterülő lejtőn, egy részük kelet felé térült el. Akkor jöttünk rá, hogy nagyon nagy veszélyben vagyunk.”

Gyorsan elindultak észak felé. Sáros eső hullott és csak akkor jöttek rá, hogy milyen óriási veszélyben voltak, mikor a történések után visszatértek a táborhelyükre.

„Az egész helyet kisebb kövek borították, és több centiméter vastag hamuréteg. Nagyon örülök, hogy nem próbáltunk ott maradni.”

Hickson, aki azóta vulkanológus lett a következőket állapította meg a kitörés után:

„Tudományos szempontból a Mount St. Helens kitörése rendkívül fontos volt. Ennek részben a részleges beomlás az oka, a magmakamra felső részét eltávolító hatalmas földcsuszamlás, és az, hogy a kitörés nem függőleges, hanem oldalirányú volt. … A tűzhányónak köszönhetően sokkal többet tudunk az ilyen rétegvulkánok kitöréseiről. Amikor a tudósok megvizsgálták a Mount St. Helens környékének szeizmikus feljegyzéseit, észrevették, hogy a rengések már évekkel a kitörés előtt megkezdődtek. Sok új ismeretet szereztek a hegycsúcsot borító hó és jég hatásáról is. A tűzhányó magmája megolvasztotta a havat és a jeget, így a kriptodóm környékén óriási mennyiségű föld vált vízzel telítetté. Ezt korábban még sosem figyelték meg.”

1980 és 1986 között a tevékenység folytatódott a Mount St. Helens-nél, a kráterben új lávakupola alakult ki. Számos kisebb robbanás és kupolaépület-kitörés történt. 1989. december 7-től 1990. január 6-ig, valamint 1990. november 5-től 1991. február 14-ig a hegy olykor hatalmas hamufelhőkkel tört ki.

Az 1980-as kitörés megzavarta a szárazföldi ökoszisztémákat a vulkán közelében. Ezzel szemben a térség vízi ökoszisztémái nagymértékben profitáltak a hamu mennyiségéből, lehetővé téve az élet gyors szaporodását. Hat évvel a kitörés után a környék legtöbb tava visszatért normál állapotába.

Előző cikkA π varázslatos világa
Következő cikkAz 1906-os San Franciscó-i földrengés