Bármily meglepő, Leonardo da Vinci, a reneszánsz zseni megfordult Mátyás király udvarában, sőt, ajándékot is vitt a magyar uralkodónak a születésnapjára; valószínűleg a király második, Aragóniai Beatrixszal kötött házassága – 1476 – előtt. S mi volt az ajándék? A menyasszony portréja!
A kérdés, hogy miként kerülhetett kapcsolatba a nagy hírű művész és a bölcs király? Leonardo a frigy előtti pár évben a Lorenzo Medici által uralt Firenzében Andrea del Verrocchio műhelyében dolgozott. A bankár korábban már két Verrocchio-alkotást (Nagy Sándort és Dareioszt ábrázoló két bronz domborművet) és több más művet is adományozott Mátyásnak tisztelete jeléül. Mátyás I. Ferdinánd nápolyi király lányával való házassága előtt portrét kívánt készíttetni jövendő feleségéről, s firenzei követe valószínűleg Verrocchiónál is érdeklődött, akinél ekkoriban Leonardo is alkotott. (A zseni éppen a Krisztus keresztelése című képen dolgozott, olyannyira kiemelkedően, hogy mestere többet is nem vett kezébe festőecsetet… Ahogy Giorgo Vasari írja: „Andrea készített egy táblaképet, amely Krisztusnak Szt. Jánostól való megkereszteltetését ábrázolta; Leonardo ezen megfestett egy ruhákat tartó angyalt, s fiatal kora ellenére olyan kitűnően ábrázolta ezt a figurát, hogy sokkal jobban sikerült, mint Andrea alakjai. Emiatt azután Verrocchio nem akart többé festékhez nyúlni, mert sértette önérzetét, hogy egy gyerek többet tud nála…„)
Leonardo tehát elkészítette Aragóniai Beatrix arcképét, amit személyesen nyújtott át ajándékként Mátyásnak a király eljegyzése és frigye – 1474. szeptember 5. és 1476 decembere – közötti időben. A mester röviden meg is emlékezett az eseményről a festészetről írt traktátusában (az ajándékot hozó festő könnyen azonosítható a polihisztorral):
Mikor Mátyás király születésnapján egy poéta felvitte a művét dicséretéül a napnak, egy festő is eléje járult, és a Király kedveséről festett képmást adta át. A Király tüstént becsukta a poéta könyvét, és a festmény felé fordult nagy csodálkozással, s sokáig rajta tartotta a tekintetét. A poéta méltatlankodni kezdett: Ó, Királyom, olvass, olvass, és sokkal tartalmasabb dolgot érzékelhetsz, mint amit a néma kép nyújt. A Király hallván, hogy megfedték a néma mű szemlélése miatt, így szólt: Ó, poéta, hallgass, mert nem tudod, mit beszélsz. Ez a kép nemesebb érzéknek szolgál, mint a te vakoknak való műved. Olyasmit adj nekem, amit láthatok és meg is tapinthatok, nem csupán hallhatok. S ne korholj választásom miatt, hogy a te művedet a hónom alá dugtam, és a festőét mindkét kezemmel a szemem elé tartom, mert a kezek önként kezdték szolgálni a látás nemesebb érzékét, és nem a hallásét. Megítélésem szerint a festő és a poéta tudománya között akkora a különbség, mint az érzékszervek között, melyeknek tárgyává válik.
(27. fejezet, ford. Gulyás Dénes)
[Ez és a következő fejezet a festészet és a költészet különbségéről szól. A polihisztor idejében a festészetet nem számították a szabad művészetek közé, azaz lenézték, csekélyebb értéket tulajdonítva neki, mint a többi képzőművészeti ágnak. Leonardo szemében azonban a festészet magasabb rendű, mint a költészet: „A kép nemesebb érzéknek szolgál, mint te a vakoknak való műved” – írja. A lényeg: Mátyás király gyakorlatilag igazat ad a zseninek.]
Ajánlott olvasmányok:
Prokopp Mária: Leonardo da Vinci ajándéka Mátyás király születésnapjára
Leonardo da Vinci: A festészetről
Giorgo Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete
Leonyid Batkin: Az itáliai reneszánsz
Csánki Dezső: Mátyás udvara
