Földünk egyetlen természetes kísérője már az őskortól kezdve megigézte elődeinket, az égitesttel kapcsolatban számtalan babona született.
A középkorban a szeszélyesség, a hűtlenség szimbóluma, valamint a szerencse forgandóságának szimbólumaként emlegették. Akkoriban latinul gyakorta luna mendax (hazug, hazudós Hold) néven illették: sokan nehezen (vagy egyáltalán nem) tudták megállapítani, hogy mikor volt fogyóban vagy éppen növekvőben, hiszen az újhold vagy a fogyó Hold sarlója domborulatuk irányát tekintve ellentétesek. A magyar nyelv segítségünkre lehet a Hold fázisainak megállapításához: növekvő szakaszában dagad (mintegy D betűt formázva), míg a csökkenő periódus C betűre hasonlít. A latin nyelvben viszont éppen ellenkezőleg nevezik néven: a növekedési fázist a crescit (dagad, növekszik) ige írja le, míg a fogyó szakaszt a decrescit (csökken) ige – tehát a Hold mindig hazudik nekünk, mindig az ellenkező betűhöz hasonlít, mint ahogy valójában viselkedik.
Így jön képbe a Carmina Burana
1803-ban találtak egy a XIII. században vándordiákok által énekelt, s bencés szerzetesek által lejegyzett dalt, amelynek szövegéhez 1936-ban Carl Orff zeneszerző írt oratóriumot. A híres Carmina Burana egyik legismertebb része az O fortuna kezdetű dal, amelynek kezdő sorai a szerencse forgandóságát hasonlítja a Holdhoz (ami hol nő, hol csökken):
Semper crescis, aut decrescis, vita detestabilis.
(„Mindig dagadozol vagy csökkensz, utálatos élet ez.”)
Illusztráció: a Hold fázisai Andreas Cellarius Harmonia Macrocosmica című, 1660-ban megjelent művében.
