A kasztrált énekesek hatalmas népszerűséggel rendelkező művészek volt a XVI–XVII. század folyamán, „angyali hangjuk” egy időben elképesztő csodálatot váltott ki a kor zenerajongóinak körében. Kasztrált dalnoknak lenni ugyanakkor nem volt éppen hálás feladat, a legnagyobb sztárok árnyékában sokaknak egyházi karrierrel – kisebb kápolnák kórusaiban énekelve – vagy más munkalehetőséggel kellett beérniük.
Maga a rituális kasztráció már az ókorban is ismert eljárásnak számított, a babiloni és főniciai birodalomban éppúgy elterjedt volt, mint a görögök és a rómaiak körében. (Néha előfordult autokasztráció is, ami az Isten iránti teljes tiszteletet és odaadást jelképezte, mint a híres ókeresztény filozófus, Origenész esetében.)
Spanyolországban a mór uralom megdöntése után számos eunuch élt, sokukat a keresztény szertartásrendben foglalkoztatták. A kasztrált templomi énekesek onnan érkeztek Itáliába az ellenreformáció idején, elsőként 1562-ben Francisco Torres vált a Sixtus-kápolna kórusának tagjává, azért, hogy az énekhanggal kísért liturgiák során a hangjukat adják a szenteknek és hősöknek.
Messze a leghíresebb kasztrált énekessé Farinelli (Carlo Maria Broschi, 1705–1782) vált (akinek életéről 1994-ben művészfilm is készült). Olyannyira híres „celebbé” vált Európában, hogy a depresszióval küzdő V. Fülöp spanyol király meghívta udvarába, s hatalmas összegek és hivatali pozíciók fejében húsz éven át (1737 és 1757 között) magához kötötte, kikötve, hogy nem léphet fel többet a nyilvánosság előtt.(Ki is gyógyult betegségéből…)
A XVIII. század folyamán aztán a kasztrált dalnokok számára erősödő riválissá váltak a tenorok és a női szopránok, ráadásul a felvilágosodás folyományaként a kasztrációt egyre barbárabb eljárásnak tekintették és elítélték. A pápai állam azonban viszonylag sokáig ragaszkodott a kasztráltakhoz, olyannyira, hogy csak 1903-ban X. Pius pápa vetett véget foglalkoztatásuknak.
A Vatikán utolsó kasztrált énekese, Alessandro Moreschi (kiemelt képünkön) 1922-ben halt meg. Szerencsére ránk maradt egyik fellépésének rövid részlete. Íme:
A falzettektől Freddie Mercuryig
Egy időben a kasztrált énekesek komoly konkurenciáját a falzettek jelentették. A leginkább különböző egyházi kórusokban és a pápai kápolnákban alkalmazott falzettek már a kasztráltak megjelenése előtt is képesek voltak a nőkéhez hasonló hangokon megszólalni. A különbség annyiban állt közöttük, hogy a falzettek (akár tenorok, akár basszusok) nem a saját, természetes hangjukon daloltak, hanem a hangszalagjaik megfeszítésével érték el magasabb hangszínt, mivel azonban az ezzel a technikával képzett hangok gyengébbek voltak, a kasztráltak hamar háttérbe szorították őket. Érdekesség, hogy a múlt század hatvanas éveiben elkezdték tudományos alapon vizsgálni az 1600–1700-as évek előadásmódját, s ezzel párhuzamosan a falzettek új generációja lépett színpadra, akik – bár jelentősebb sikereket nem értek el – célul tűzték ki, hogy felélesztik Farinelli virtuozitását. A falzett-stílushoz való visszatérés leghíresebb megformálói Freddie Mercury és a Bee Gees voltak.
Aldo Carioli: Kasztráltak kora. Egy barbár szokás kulturális hódítása
