Gyakorlatilag mindenki úgy tanulta történelmi tanulmányai során, hogy a harmadik pun háború végén, Kr. e. 146-ban Scipio Aemilianus, a rómaiak hadvezére földig romboltatta a pun fővárost, majd sóval vetette be, hogy írmagja se maradjon a településnek.
A sóval behinteni (dispergere sal) kifejezésnek azonban nem sok köze a punokhoz, ugyanis semmilyen fennmaradt történelmi forrás sem említ ilyen eseményt. A történetíró Polübiosz, aki részt vett Karthágó ostromában – s aki egyébként Scipio görög mestere volt – ugyan leírta a történteket, ám hatalmas műve (s benne a csatát leíró 51. könyve) elveszett. Ugyanakkor Appianosz a Pun háborúk című könyvében részletesen beszámol – épp Polübiosz nyomán – az eseményekről. Álljon itt egy rövid idézet:
A harc egrik része fent. a tetőkön, másik része pedig a szúk utcákban folyt azokkal. akik csak ellenállást tanúsítottak. A haláltusák változatos sóhajai, jajgatásai és üvöltései mindent betöltöttek, hiszen voltak, akik kézitusában haltak meg, mások élve zuhantak le a tetőkről az úttestre vagy a mások kezében lévő, magasba tartott lándzsák, dárdák és kardok hegyébe. A tetőn harcolók miatt eleinte senki sem gyújtott föl semmit, amíg Scipio el nem érte a Bürszát. Ekkor felgyújtatta mind a három szűk utcát, másoknak pedig megparancsolta. hogy tisztítsák meg az utakat minden éghető anyagtól, hogy a sereg akadálymentesen vonulhasson fel. Ezután újabb borzalmakat lehetett látni, Mindenütt fellobbant és tovaterjedt a tűz. A férfiak nem egyenként rombolták le a házakat, hanem egyszerre valamennyit. A recsegés-ropogás egyre hangosabb lett, és a kövekkel együtt rengeteg halott zuhant az utcák közepére, Mások még éltek, különösen az idősebbek, az asszonyok és a gyerekek, akik a házak belsejében rejtőztek el. Egyesek megsebesültek, mások félig megégtek, de mind borzalmas hangon jajongtak. Mások kövekkel, gerendákkal és lángokkal együtt zuhantak le a magasból, és szétszaggatott tagjaikkal borzalmas halmokba keveredtek össze. De még ezzel sem jött el szenvedéseik vége. A lehullott köveket felszedők, akik fejszékkel, bárdokkal és csáklyákkal mindazt eltakarították, ami az utakra hullott, és megtisztították az utcákat, fejszéikkel és bárdjaikkal belapátolták a halottakat és a haldoklókat a föld mélyedéseibe, éppúgy, mint a gerendákat és a köveket, elvonszolva vagy vasszerszámaikkal megforgatva, így emberekkel töltötték fel a gödröket. Voltak, akiket fejjel lefelé építettek bele a töltésbe, lábaik pedig kiálltak a földből, és többnyire még rángatóztak, másoknak a lábuk került alulra, és a fejük állt ki az úttestből. A száguldó lovak felszaggatták az arcukat és az agyvelejüket, bár nem lovasaik akarták így, csak a sietség okozta ezt, mint ahogy az utat megtisztító sem szántszándékkal tették, amit tettek.”
(ford. Németh György)
A történet szerint Scipio megkönnyezte Karthágó pusztulását, s bár a romok fölött átkot mondtak ki, hogy a jövőben azon a területen nem lakhat senki, a hely sóval való beszórásáról nem történik említés. (Ami egyébként is elég nagy feladat lett volna, hiszen irgalmatlan mennyiséget kellett volna felhasználni, ráadásul eme szertartás az egész római hagyományban ismeretlen volt.)
Honnan ered tehát a pun főváros sóval való beszórásának története?
Az tény, hogy a Bibliában, a Bírák könyvében (9, 45) olvasható ilyen történet: ,,Abimelek egész nap ostromolta a várost [Szichemet], s el is foglalta. Lakóit lemészárolta, a várost magát lerombolta és beszórta sóval.” E sorok szerzője számára nyilvánvaló volt, hogy az olvasók ismerik Mózes Törvények (29. 22) vonatkozó helyét: „Kén és só, az egész föld csupa üszök, nem lehet bevetni, nem terem semmit, nem nő rajta még fű sem, akárcsak Szodoma és Gomorra, Adma és Cebojim elpusztulásakor, amelyeket az Úr haragjában és indulatában földi lerombolt”.
A középkor folyamán több krónika is tudni vélte, hogy Attila, Isten ostora Kr. u. 452-ben szintén a földig rombolta és sóval hintette be Paduát (Padovát), Barbarossa Frigyes pedig Milánót ítélte erre sorsra 1162-ben. A kereszténység terjedésével egyre inkább úgy vélték, hogy a bűnös városoknak úgy kell elpusztulniuk, ahogy azt Isten elrendelte. Karthágó ebben az értelemben szintén bűnös város volt, Scipio pedig mint a bűnös városok ostora jelenik meg.
Mindezek ellenére a tévhit elterjedéséért VIII. Bonifác pápát teszik felelőssé, aki 1299-ben – tévesen – azt írta, hogy az itáliai Palestrinát Karthágó mintájára kellene sóval behinteni.
Németh György: Karthágó és a só
Koncsek Krisztián: Idézetvadász I.
