Élete
Munkássága
Wigner Jenő Pál magyar-amerikai fizikus volt. 1963-ban Maria Goeppert-Mayer-el és Johannes Hans Daniel Jensen-nel megosztva fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért”.
Wigner 1915-től 1919-ig a budapesti humanista evangélikus gimnáziumban járt Neumann Jánossal együtt. Ezután vegyészmérnöknek tanult, majd 1925-ben doktorált a Berlini Műszaki Egyetemen Polányi Mihály vezetésével „Molekulák keletkezése és bomlása, statisztikai mechanika és reakciósebesség” című tézisével. Itt ismerkedett meg többek között Albert Einsteinnel és Szilárd Leóval. Szabadidejében intenzíven fizikával foglalkozott. A Német Fizikai Társaság kollokviumainak látogatójaként hamar megismerkedett az aktuális kutatási kérdésekben, és kialakult benne az elméleti fizika preferenciája. 1926-ban kezdetben Richard Becker asszisztense lett a Berlini Műszaki Egyetemen.
1927-ben Wigner felkérést kapott Arnold Sommerfeldtől, hogy a Göttingeni Egyetemen dolgozzon David Hilbert matematikus asszisztenseként. Ez azonban nagy csalódásnak bizonyult számára, mert Hilbert már nem volt túl eredményes. Wigner ennek ellenére független kutatásokat végzett, és lefektette a kvantummechanika szimmetriaelméletének alapjait. Göttingenben töltött ideje alatt levezette a szögimpulzus-sajátállapotok átalakulását a kvantummechanikában forgás közben (Wigner-féle D mátrix). Wigner és Hermann Weyl feladata volt a csoportelmélet mint matematikai módszer bevezetése a kvantummechanikába. Ez később (1928) általánosan érvényes megfogalmazást kapott a Group Theory and Quantum Mechanics című kiadványban, de nem volt könnyű megérteni, különösen a fiatalabb fizikusok körében. Wigner későbbi, 1931-es publikációja, a Group Theory and its Application to Quantum Mechanics of Atomic Spectra, a csoportelméletet az olvasók szélesebb köre számára tette hozzáférhetőbbé.
1928-ban Wigner visszatért Berlinbe, hogy befejezze habilitációját a Műszaki Egyetemen, majd 1930-ban kinevezték az elméleti fizika nem közalkalmazotti docensévé. Wigner az 1930-as évek elején az Egyesült Államokba ment, és 1931-től Princetonban dolgozott. Zsidó származása miatt a nemzetiszocialista hatalomátvétel után elvesztette pozícióját a TH Berlinben, és végül az USA-ba költözött. A Wisconsini Egyetem fizikaprofesszoraként 1936-1937-ben eltöltött két éven kívül akadémiai életét a Princetoni Egyetemen töltötte matematikaprofesszorként 1938-tól egészen 1971-es nyugdíjazásáig. 1937-ben elfogadta az amerikai állampolgárságot. Princetoni tanítványai közé tartozott Frederick Seitz, a Nemzeti Tudományos Akadémia és a Rockefeller Egyetem későbbi elnöke, valamint John Bardeen, a tranzisztor feltalálója és kétszeres fizikai Nobel-díjas.
Wigner tudományos úttörő volt, aki az 1920-as évek végén megalapozta a csoportelmélet fizikában való alkalmazását. A Poincaré-csoport reprezentációs elmélete a matematikában is úttörő volt. Magyar honfitársával, Szilárd Leóval együtt kidolgozta a nukleáris láncreakció elméletét is, és részt vett a Los Alamos-i amerikai atombomba-projektben, mert félt, hogy Hitler ilyen bombát építtet. A Manhattan projektben Wigner az első ipari reaktor megépítését tervezte, amely bombaminőségű anyagként plutóniumot termel. Vele dolgozott Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is. Mind a négy tudós magyar származású volt, amerikai kollégáik „természetfeletti” szellemi képességeik miatt „marslakónak” nevezték őket.
Számos, kifejezetten a nevét viselő kifejezés mellett implicit módon számos alapvető technikát „generált” az elméleti fizika egész területén: a véletlenszerű mátrixok széles körben használt elmélete vezethető vissza, ahogyan ő írta le és reprodukálta a rendkívüli mátrixok spektrumait. Az ily módon gerjesztett atommagok szimplektikus vagy unitárius vagy ortogonális szimmetria-osztályokba oszthatók szimmetriatulajdonságaik alapján. Az elmélet később a kvantumkáosz elméletének részeként reneszánszát élte át.
1960. május 18-án Wigner Szilárddal együtt megkapta az Atoms a békéért díjat, 1961-ben a Max Planck-éremmel, 1963-ban pedig J. Hans D. Jensennel és Maria Goeppert-Mayerrel együtt a fizikai Nobel-díjat. A díjat a magfizika terén végzett számos hozzájárulásáért kapta, beleértve a paritás megmaradásának törvényének megfogalmazását („az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért”). A Nobel-díjas Wigner népszerű volt, szerény és visszafogott természete miatt tisztelték.
Sokoldalúsága óriási volt: Gian-Carlo Wickkel és Arthur Wightmannel például 1956-ban szuperszelekciós szabályokat és az elemi részecskék belső paritását vezette be.
Wignernek filozófiai gondolatai is voltak a fizikáról és a matematikához való viszonyáról. A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban című esszéje közmondásossá vált. Wigner barátja gondolatkísérlete a kvantummechanika szubjektivista értelmezését képviseli.
