Élete
Munkássága
Johannes Hans Daniel Jensen német fizikus volt. 1963-ban Wigner Jenővel és Maria Goeppert-Mayerel megosztva fizikai Nobel-díjat kapott „az atommag héjszerkezetével kapcsolatos felfedezéseiért” Elméleti fizikusként Maria Goeppert-Mayerrel nagyjából egy időben alkotta meg az atommag héjmodelljét. A fő tevékenységi hely 1949 után a Heidelbergi Egyetem volt.
Hans Jensen 1926-tól fizikát, matematikát, fizikai kémiát és filozófiát tanult a Hamburgi Egyetemen és a Freiburg im Breisgau-i Albert Ludwig Egyetemen. Miután Wilhelm Lenznél doktorált fizikából, Hamburgban maradt kutatóasszisztensként, és 1936-ban habilitált. 1937-ben oktató lett, majd 1941-ben a Hannoveri Műszaki Egyetem docensévé nevezték ki. 1949-ben a Heidelbergi Ruprecht-Karls Egyetemen kapott professzori tisztet, amelyet 1969-es nyugdíjazásáig töltött be. Ez idő alatt több vendégprofesszori állást is betöltött az Egyesült Államokban, többek között a Princetoni Institute for Advanced Study-ban (1952), a Wisconsin Egyetemen (1951), a Minnesotai Egyetemen (1956), az Indiana Egyetemen (1953) és Kaliforniában. Institute of Technology (1953) és Berkeley (1952), a Kaliforniai Egyetem La Jolla-ban (1961). 1955-től a Journal of Physics társszerkesztője Otto Haxellel.
Jensen első munkája, ideértve disszertációját és habilitációját is, az atomhéj statisztikai Thomas Fermi modelljének finomításaival foglalkozott, amelyek jelentős javulást hoztak. Az 1930-as évek végén kezdett el foglalkozni az atommaggal. Már 1939-ben, az atommagok, kötési energiáik és frekvenciáik nagyrészt empirikus elemzése során először beszélt héjmodellről, de anélkül, hogy túllépte volna a tiszta terminológiát. Ez a megfogalmazás azonban nagyon homályos volt, mert egyrészt Niels Bohr cseppmodellje (1936) nagyon jól leírta a magreakciókat, és az atommagban való pályák gondolatának semmi értelme nem tűnt. A további fejlődést Németország második világháborús elszigetelődése hátráltatta, így Jensen csak a negyvenes évek végén tudott újra intenzívebben foglalkozni a témával. Csak 1948-ban ért el áttörést a mágikus számok magyarázatában (Otto Haxellel, Hans E. Suess-szel együtt) egy erős spin-pálya csatolás feltételezésével, amelynek jelentősége az atommagok stabilitásában régóta ismert – ugyanekkor az USA-ban Maria Goeppert-Mayer is ugyanerre a következtetésre jutott, miután Enrico Fermi felvetette egy erős spin-pálya csatolás lehetőségét. Ennek eredményeként élénk eszmecsere zajlott Jensen és Goeppert-Mayer között, ami a könnyebb atommagok tulajdonságainak szinte teljes megértéséhez vezetett. 1955-ben ketten közösen publikáltak az atommagok megértésének részletes leírását az Elementary Theory of Nuclear Shell Structure című könyvben. Ezért az eredményért 1963-ban mindketten megkapták a fizikai Nobel-díj felét, a másik felét Wigner Jenő kapta.
1950-ben ő és Helmut Steinwedel óriási rezonanciákat írtak le a proton és a neutron folyadék kétfolyadékos modelljével. 1955-ben tanítványával, Berthold Stech-el bevezette a királis szimmetriát a gyenge kölcsönhatások elméletébe, amely Richard Feynman és Murray Gell-Mann (1958) későbbi V-A elméletének előfutára.
