Élete
Munkássága
Gustav Ludwig Hertz német fizikus és Heinrich Hertz fizikus unokaöccse volt. 1925-ben James Franckkal együtt Nobel-díjat kapott „az elektron atommal való ütközésekor fellépő törvényszerűségek felfedezéséért” (Franck–Hertz-kísérlet).
A göttingeni Georg-August Egyetemen, a müncheni Ludwig Maximilian Egyetemen és a berlini Humboldt Egyetemen tanult. 1911-ben doktorált Heinrich Leopold Rubens vezetésével.
1911 és 1914 között Hertz Rubens asszisztense volt a berlini egyetemen. Ebben az időben Hertz és James Franck kísérleteket végzett rugalmatlan elektronütközésekkel gázokban, amelyeket Franck–Hertz-kísérleteknek neveznek, és amelyekért 1925-ben megkapták a fizikai Nobel-díjat.
Az első világháború alatt Hertz 1914-től katonai szolgálatot teljesített. 1915-ben csatlakozott Fritz Haber egységéhez, amely a mérgező klórgázt fegyverként vezette be. 1915-ben súlyosan megsebesült. 1917-ben visszatért a berlini egyetemre, mint Privatdozent. 1920-tól kutatófizikusként dolgozott a Philips Eindhoveni Izzólámpagyárban.
1925-ben Hertz a Halle-Wittenbergi Martin Luther Egyetem Fizikai Intézetének rendes professzora és igazgatója lett. 1928-ban a kísérleti fizika rendes professzora és a Technische Hochschule Berlin Fizikai Intézetének igazgatója lett, ma Berlini Műszaki Egyetem. Ott tartózkodva kifejlesztett egy izotópszétválasztási technikát gázdiffúzióval. Mivel Hertz az első világháború alatt tiszt volt, átmenetileg védve volt a nemzetiszocialista politikától és a hivatásos közszolgálat helyreállításáról szóló törvénytől, de végül a politika és a törvények szigorodtak, és 1934 végén kénytelen volt lemondani az berlini egyetemen betöltött pozíciójáról, mivel „másodfokú részzsidónak” minősítették (apai nagyapja, Gustav Ferdinand Hertz (eredeti nevén David Gustav Hertz) gyermekkorában zsidó volt, az egész családja előtt 1834-ben áttért az evangélikus hitre). Ezt követően a Siemensnél helyezkedett el, a II. Kutatólaboratórium igazgatójaként. Ottléte alatt folytatta az atomfizikával és az ultrahanggal kapcsolatos munkáját, de végül abbahagyta az izotóp-leválasztással kapcsolatos munkáját. Ezt a pozíciót egészen 1945-ben, a Szovjetunióba való távozásáig töltötte be.
Hertz aggódott a biztonsága miatt, és Nobel-díjas társához, James Franckhoz hasonlóan az Egyesült Államokba vagy más Németországon kívüli helyre szeretett volna költözni. Így szerződést kötött három kollégájával Manfred von Ardenne-nel,Peter Adolf Thiessennel és Max Volmer-el. A paktum záloga volt, hogy aki először felveszi a kapcsolatot a szovjetekkel, a többiek nevében fog beszélni. Paktumuk célja három volt: (1) megakadályozzák intézeteik kifosztását, (2) minimális megszakítással folytassák munkájukat, és (3) megvédjék magukat a múltbeli politikai cselekmények miatti felelősségre vonástól. A második világháború vége előtt Thiessennek, a náci párt tagja kommunista kapcsolatai voltak.
A Szovjetunióból visszatérve Hertz rendes professzor lett a lipcsei egyetemen. 1955 és 1967 között a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Fizikai Társaságának elnöke is volt; 1967 és 1975 között tiszteletbeli elnöke volt.
1975. október 30-án halt meg Kelet-Berlinben, 88 évesen.
