Körülbelül 20-25 szerzetesről tudunk, akik saját magukon végeztek megfelelő eljárásokat, hogy mumifikált testük még sokáig megmaradjon. Mindezt a végtelen meditáció nevében.
Egyáltalán nem gyakori ez a fajta eljárás, még a buddhisták körében sem, hiszen kevesen hisznek ennek valódi hasznosságában. Az “élő Buddhává válás” a 11. századi Japánban tűnt fel először.
Az önmumifikálás menete egyszerű volt, bár annál fájdalmasabb. Első lépésként kívül, belül ki kellett szárítani a testet. Ezt bogyók, sós magvak, fakéreg és egy speciális tea fogyasztásával tudták elérni. Mikor már felülni sem volt erejük, segítséggel egy kőkoporsóba feküdtek, majd mély meditációba kezdtek. Lélegezni csak egy csövön keresztül tudtak, az életbemaradás pedig ekkor már nem volt opció.
Külön egy csengőt is tettek a koporsóba, hogy bizonyos időközönként jelezzék társaiknak, még az élők soraiban vannak.
A csengő némasága jelezte a folyamat következő lépését, ugyanis a halál beállta után a többiek kivették a testet. A humifikáció akkor volt sikeres, ha a test nem mutatta a bomlás jeleit.
Ilyenkor körbevitték a településen, közszemlére tették a templomban, vagy éppen egy szoborbelsőbe zárták. A Természettudományi Múzeumban 2015-ben hatalmas szenzációnak számított az a Buddha-szobor, amely belsejében egy szerzetes múmiája feküdt mindvégig.
