Élete
Munkássága
James Franck német fizikus volt, aki 1925-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat Gustav Hertz-cel „az elektron atommal való ütközésekor fellépő törvényszerűségek felfedezéséért” (Franck–Hertz-kísérlet). 1906-ban doktorált, majd 1911-ben habilitált a berlini Frederick William Egyetemen, ahol 1918-ig tartott előadásokat és tanított, miután rendkívüli professzori pozíciót szerzett. Az I. világháborúban önkéntesként szolgált a német hadseregben. 1917-ben egy gáztámadásban súlyosan megsérült, I. osztályú vaskereszttel tüntették ki.
Franck a Kaiser Wilhelm Gesellschaft fizikai kémiai osztályának fizikai osztályának vezetője lett. 1920-ban Franck a kísérleti fizika rendes professzora és a Göttingeni Egyetem Második Kísérleti Fizikai Intézetének igazgatója lett. Ott dolgozott a kvantumfizikán Max Bornnal, aki az Elméleti Fizikai Intézet igazgatója volt. Munkája magában foglalta a Franck–Hertz-kísérletet, amely az atom Bohr-modelljének fontos megerősítése. Elősegítette a nők fizikus karrierjét, nevezetesen Lise Meitnert, Hertha Sponert és Hilde Levit.
Miután 1933-ban a náci párt hatalomra került Németországban, Franck lemondott posztjáról, tiltakozva az akadémikusok elbocsátása ellen. Segített Frederick Lindemannnak abban, hogy segítsen elbocsátott zsidó tudósoknak munkát találni a tengerentúlon, mielőtt 1933 novemberében elhagyta Németországot. Egy év után a dán Niels Bohr Intézetben az Egyesült Államokba költözött, ahol a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen dolgozott, majd a Chicagói Egyetem. Ebben az időszakban kezdett érdeklődni a fotoszintézis iránt.
Franck részt vett a Manhattan Projectben a második világháború alatt a Kohászati Laboratórium kémiai osztályának igazgatójaként. Elnöke volt az atombombával kapcsolatos politikai és társadalmi problémákkal foglalkozó bizottságnak is, amely leginkább a Franck-jelentés összeállításáról ismert, amely azt javasolta, hogy figyelmeztetés nélkül ne használják fel az atombombákat a japán városokra.
1951-ben Max Planck-éremmel tüntették ki. Franck 1953-ban tért vissza először Németországba, amikor Göttingen város díszpolgárává avatták.
A második világháború után Chicagóban dolgozott a fotoszintézis területén, amiért 1955-ben megkapta az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia Rumford-díját. 1958-ban Franck a Leopoldina, 1964-ben pedig a Royal Society London tagja lett.
1964. május 21-én, göttingeni látogatása során szívrohamban halt meg.
