Indulataink – főleg haragunk – elfojtása sosem vezet eredményre, jól tudták ezt őseink is. Káromkodni minden korban szokás volt (- akárcsak manapság…). A legrégebbi fennmaradt írásos magyar káromkodást az 1479-ben kiadott Dubnici krónika őrizte meg. Maga a hadi szitkozódás több mint száz évvel korábbi, amikor a I. (Nagy) Lajos királyunk 1355-ben segítő csapatokat küldött Lackfi Pál vezetésével II. Albert osztrák herceg számára a Zürich és szövetségesei elleni harc során.
A Névtelen Minorita, Lajos király (egyik) krónikása szerint:
Az Úr ezerháromszázötvenötödik évében Szent Anna napján az osztrák herceg követet küldött a magyar királyhoz, segítséget kérve az ellene lázadó svábok ellen. A király Lackfi Pált küldötte el négyszáz magyar íjásszal. Megérkeztek Svábországba, s Szent Lőrinc ünnepét követő napon Zürich város körül rettenetesen megharcoltak a svábföldi németekkel. A magyarok azt kiáltva: Szent királyok, segítsetek! – az isten kegyelméből végül is győztek. Ama napon több mint háromszáz német veszett el a magyarok nyilaitól. Úgy hullottak le lovaikról a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából. Kinyújtották ugyan kezüket és mondották:
– O lyeber her foh mych nicht thewth mych. (Ó, kedves uram, fogj el, ne ölj meg!)
A magyarok azonban vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván:
– Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewth ma yzzywk thy wertheketh! (Azaz: Veszteg, kurvanő fia, szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.)
Így ölték le őket kegyetlenül, s a város összes lázadóit az osztrák herceg alá vetették. Ebben a csatában pedig tizenöt ifjú esett el a hunok közül…
Bizony, akkoriban talán nem fogalmaztak kellően eufemisztikusan a szitkokat szóró emberi ajkak…
