Manapság már kevésbé használjuk, ám régebben gyakran jelent meg a közbeszédben a tantaluszi kín kifejezés. A görög mitológia szerint Tantalosz a lüdiai Szipülosz királya (egyesek szerint Tmólosz, mások szerint Zeusz fia) volt. A főisten jó néhány kedvezményben részesítette, így például bejáratos lett az istenekhez és részt vehetett a lakomáikon; Tantalosz azonban ellopta és a halandó embereknek adta a halhatatlanná tevő nektárt, és kifecsegte nekik az istenek titkait. Az elbizakodottá váló fiú egyszer az istenek mindentudását is próbára tette: saját fia, Pelopsz megsütött végtajait tálalta fel nekik egy lakomán, hogy vajon felismerik-e. Az istenek persze rájöttek a turpisságra és az ifjút életre keltették (egyedül a Perszephoné miatt szomorú Démétér evett figyelmetlenségből egy darabot a lapockájából, amit elefántcsonttal pótoltak). Zeusz az alvilágba száműzte Tantaloszt, aki büntetés gyanánt nyakig vízben ül, de ha inni akarnak, akkor a víz visszahúzódik, ha pedig enne a feje fölött gyümölcsöktől roskadó fáról, a szél ellebbenti az ágakat. Innen ered a tantaluszi kín szólás, amikor örökké éhezünk és szomjazunk, átvitt értelemben pedig a vágyainkat felkorbácsoló, de elérhetetlen cél okozta fájdalmat éljük át.
Tantalosz halála
Egy másik történet szerint Tantaloszt Zeusz egy sziklával sújtotta halálra. Egy milétoszi férfi, Pandareósz ellopta egy krétai templomból az aranykutyát, Héphaisztosz remekművét, ami a csecsemő Zeuszra vigyázott egykor, és Tantalosznak adta megőrzésre. Amikor azonban később vissza akarta kérni tőle, akkor Tantalosz megtagadta kérését. Vitájukra felfigyelt Zeusz, aki Hermész segítségével visszaszerezte a kutyát, míg Tantaloszt egy sziklával ütötte agyon.
