Az örök felejtés alvilági folyója

A görög mitológiában több folyó is „átszeli” az alvilágot, amelyek egyike a Léthé. Az ókorban sokan hittek a lélekvándorlásban, amely során a halottak lelke hosszadalmas megtisztulási folyamat után új életre kel. Ahhoz, hogy a korábbi életüket elfelejtsék, a Léthé vizéből kellett inniuk.

Platón, a híres filozófus így ír Az állam című műve végén (X. könyv, Mi vár az igazságosra a túlvilágon?):

[…] mindnyájan a Léthé lapályára vándoroltak, fojtogató, szörnyű forróságon át, mert nem volt ott semmi fa vagy növény, és este ott ütöttek tábort az Amelész (Gondtalan) folyó mellett, melynek vizét fazék nem fogja föl. Vizéből mindenkinek innia kellett bizonyos mennyiséget, ám kit esze nem tartóztatott meg, többet is ivott a kelleténél; és aki csak ivott belőle, elfelejtett mindent. Miután elszunnyadtak, és jött az éjfél, mennydörgött és remegett a föld, és most hirtelen ki ide, ki oda lebbent föl, mint a hullócsillag, hogy megszülessék. Er nem ihatott a vízből, mégse tudta miként, mi módon került vissza testébe, hajnaltájt csak kinyitotta a szemét […]

Vergilius is szépen versel róla Aeneis című eposzában:

A művészetben is számos költő és festő szólt Léthéről, J. Keats például több versében is megszólítja:

Óda a melankóliáról

Ne, oh ne vágyd a Léthét s mámorúl
Vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
S mely halvány fődhöz rőt csókkal borúl,
Poklos csucsor fürtös díszét se tűrd,
Setét füzéredűl taxus-bogyót
Se pergess és halálfős lepkeszárny
Ne lengjen bús Psychédül s vén uhú
Se lesse sok jajod, a nem fogyót:
Mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
Lelked fölött s alél a drága bú. […]
(Tóth Árpád ford.)

Óda a csalogányhoz

Szivem fáj, s minden ízem zsibbatag,
Mint kinek torkát bús bürök telé,
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé -:
Nem boldogságod telje fáj nekem,
De önnön szívem csordult terhe fáj
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád,
Ki bükkös berkeken
Lengsz, s visszazengi a hűs, zöld homály
Telt kortyú, lenge, hő melódiád! […]
(Tóth Árpád ford.)