Sokan úgy élték le az életüket, hogy maximum a víztükörben pillantották meg saját arcukat, ez pedig nagyon-nagyon sokáig természetes volt.

A fejlődéshez és az ókori tudományhoz képest ez a fajta eszköz csak később, a 13. században terjedt el. Egyszerűen nem volt miért a tükörért nyúlni, az emberek nem tartották lényegesnek a külső szépséget, nem is igazán tehették meg.

A tudomány mai állása szerint az ókori Kelet előkelőségeinek tükre az ezüst volt, pontosabban azok a tárgyak, amelyek használhatóak voltak erre a célra. Ezeket követően rézlapok, majd a fényesre csiszolt fémlemezek jöttek, viszont ezek hamar oxidálódni kezdtek, nem bizonyultak tartósnak.

Az említett 13. században kezdtek gyártani foncsorozott üvegtükröt, amelyeket a Velence melletti szigeten, Muranón állították elő. Üvegművesek dolgoztak itt, akik vékony ólomlemezt illesztettek az üveglapra, majd higanyt öntve erre, elkészítették a mai tükör alapját, ez pedig világszerte keresett termék lett. A higanyt idővel az arany, az ezüst váltotta fel.

A nemesi családok körében volt használatos, amikor már a divat, a megjelenés is a titulus részévé vált.

Előző cikkA szerzetes, aki sohasem látott nőt
Következő cikkA matekzseni rabszolga