Kezdetben csak egy ruhaanyagot kötöttek magukra a nők, bár az ókori Görögországban és a Római Birodalomban is volt ennek külön divatja. A megfelelően kialakított ruhadarabokra viszont a 15-16. századik kellett várni.
Ennek hódító útja a 16. századi fűzőkkel vált teljessé, hiszen a tehetősebbek előszeretettel használták alakjuk formálásához.
A nők akkoriban egyre terjedelmesebb szoknyát, és ehhez egyre szűkebb, zsinórral szabályozható felsőket hordtak. Ma már jól ismerjük ennek egészségügyi hátrányát, abban az időben viszont a nádszál derék, a mellek megemelése és a dekoratív megjelenés ezt felülírta. Nehezen lehetett benne levegőt venni, és a derekat is elszorította, így gyakran okozott ájulást és komoly fájdalmat, mégis évszázadokig használták.
Csak a 19-20. században engedhették meg, hogy változtassanak a szokásjogokon, hiszen a nők munkába állása és a sportokban való szereplésük már mást követelt tőlük. Külön szabók és tervezők dolgoztak a módosított fűzőn.
Samuel L. Clemens megkapta a nadrágokhoz, mellényekhez és egyéb, pántot igénylő ruhákhoz való állítható és levehető gumipánt szabadalmát 1871-ben, majd ezt módosítva Christine Hardt ötlete vált a legmegfelelőbb melltartóvá 1899-ben. A mai melltartók kialakítása és a merevítő használata pedig Sigmund Lindauer ötlete volt, ez terjedt el világszerte 1912-től.
Ekkor vált lényegében alsóneművé, mely önmagában már nem volt ruhadarabként elfogadott. Kevesebb anyagból, gumis és kapcsos megoldása egyre kevesebbet takart, hidegebb időben pedig kevésnek bizonyult. A modern és praktikus fehérnemű tömeggyártása mégis csak 1932-től kezdődött, akkor ugyanis az S.H. Camp and Company már külön méretekben készítette el a nők számára. Ezeket tehát egyáltalán nem mondhatjuk régi ruhadaraboknak és szokásnak.
