Az ókori Rómában az alsóbb népréteg elnevezése plebs volt, a plere (megtölteni szóból), jelentése tehát töltelék, tömeg. Egyenjogúságuk kivívása hosszú ideig tartott. Kr. e. 494-ben megtagadták a fegyveres szolgálatot, elsáncolták magukat a Szent Hegyen (Mons Sacra), Róma közelében. A patríciusok nem tudták megtörni őket, s csak úgy tudták visszahívni őket, hogy megadták nekik a néptribunus-választás jogát.
A plebejusok akciója a secessio (félrevonulás) megnevezést kapta. Ezt elevenítették fel 1861-ban az Egyesült Államok déli, rabszolgatartó politikusai, amikor mozgalmuk érdekében Lincoln elnökké választása után kiléptek az Unióból, megalapítva a Konföderációt. Ezért is nevezik szecessziós háborúnak az északi és a déli államok között dúló polgárháborút – amelyen csatáiban több mint félmillió katona halt meg.
A művészetben eredetileg a fennálló rendet elutasító irányzatok képviselői által megrendezett, saját önálló kiállítást létrehozó művészek „félrevonulását” nevezték szecessziónak; maga a stílus ugyanakkor nem utal egyetlen egységes irányzatra. A müncheni (1892) és a berlini (1892/98) szecesszió is noha kezdetben impresszionista és naturalista vonásokat tartalmazott, a későbbiekben a Jugendstil vált meghatározóvá (Münchenben, majd Bécsben, Prágában, Krakkóban), míg a fő irányzat a berlini lett, amikor fiatal expresszionisták 1910-ben megalapították az Új Szecessziót.
(Képünkön Bartolomeo Barloccini 1849-ben készült alkotása látható a római szecesszióról.)
