Hogyan lettek a kéjnőkből társnők?

A mindennapi nyelvhasználat során gyakran élünk nyelvi tabuval. Ennek egyik formája az eufemizmus, valami fenyegető, trágár vagy rossz élmény, jelenség megszépítő kifejezésével.

Amikor az ókori görögök a Boszporuszon át eljutottak a Fekete-tengerre, számos olyan veszélyt tapasztaltak meg az ottani viharokban, amilyenekről hazájukban, a Földközi-tenger mentén nem is gondolhattak. Így aztán hogy a tengert ne haragítsák magukra, elnevezték „vendégelő” tengernek (pontosz euxeinosz), holott valójában „vendégölő” tengernek (pontosz axeinosz) tartották. (A tenger eme megnevezése, „sötét színű tenger” iráni eredetű, abból származik a Fekete-tenger elnevezés.)

A bosszúálló, kígyóhajú istennőket a görögök „erünniszeknek” (latinul fúriák) nevezték. Ám hogy meg ne idézzék őket, inkább úgy beszéltek róluk, mintha „eumenidák” (jóakarók) lennének. A legősibb mesterség űzőit sem „pornoi” (kéjnők) szóval illették, hanem megszépítve „hetéráknak” (társnők) mondták őket.