Áldozatok száma
75-200 millió
Helyszín
Világszerte
Dátum
1346-1353 (európai tetőzés)

A fekete halál bubópestisjárvány volt, amely 1346 és 1353 között zajlott Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Odaveszett 75-200 millió ember, a lakosság 30-60 %-a.

A pestis fertőző betegség, amelyet a Yersinia pestis baktérium okoz, amit Alexandre Yersin izolált először. A ragályt az 1890-es indokínai járvány alatt kezdték el kutatni. Ezzel egy időben Paul-Louis Simond felfedezte, hogy a házi patkány bolhái nagyban hozzájárulnak a pestis terjedéséhez. Waldemar Haffkine bakteriológus 1897-ben fejlesztette ki a pestis elleni első vakcinát. Hatalmas oltási programot szervezett Brit-Indiában és a becslések szerint 1897 és 1925 között 26 millió adag oltóanyagot küldtek ki Bombayből, ami 50-85 %-kal csökkentette a halálozási arányt.

A tünetek közé tartozik a láz, a gyengeségérzés és a fejfájás; általában egy-hét nappal a fertőzöttség után kezdődik. A pestisnek három formája van, amelyek mindegyike más-más testrészt érint és ahhoz kapcsolódó tüneteket okoz. A tüdőpestis megfertőzi a tüdőt, légszomjat, köhögést és mellkasi fájdalmat okoz; a bubópestis a nyirokcsomókat érinti, amelyek megduzzadnak; a szeptikémiás pestis megfertőzi a vért, a szövetek elfeketedését és elhalását okozhatja.

A bubópestis és a szeptikémiás pestis általában bolhacsípés vagy fertőzött állat által terjednek, míg a tüdőpestis általában a levegőn keresztül, cseppfertőzés útján terjed az emberek között.

A pestis leggyakoribb formája a bubópestis, ezt követi a szeptikémiás és a tüdőpestis.

Bubópestis

Más néven mirigyláz a pestis leggyakoribb formája. Miután a bolha megcsípi az embert, a lappangási idő 1 nap vagy akár 1 hét is lehet. A Yersinia pestis képes szaporodni a sejteken belül. A szervezetbe kerülve a baktériumok bejuthatnak a nyirokrendszerbe, azon keresztül terjednek, míg el nem érik a nyirokcsomót, ahol akut lyphadenitist okoz. A duzzadt nyirokcsomók alkotják a betegséggel összefüggő jellegzetes bubókat. Ezek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek és a bevérzések miatt kékes-feketés színűek. Tünetei: orrvérzés, fényérzékenység, bizonytalan járás, tudatzavar. Ha valaki túlélte a lázhullámokat és a gennyes csomók kifakadtak, akkor túlélhette. Ha a nyirokcsomó túlterhelt, a fertőzés átjuthat a véráramba, másodlagos szeptikémiás pestist okozva, és ha a tüdő is érintett, akkor tüdőpestishez vezethet. A halálozási arány 50-80 %-os volt.

A legújabb kutatások szerint Európában és Ázsiában a pestis először a késő neolitikum-kora bronzkorban fertőzte meg az embereket. Egy 2018-as kutatás bizonyítékot talált a Yersinia pestis jelenlétére egy ősi svéd sírban, ami összefüggésbe hozható az i.e. 3000 körüli „neolitikus hanyatlással”, amelyben az európai populációk jelentősen visszaestek. Ez a Yersinia pestis különbözhetett a modernebb típusoktól, a bolhák által terjesztett bubópestis először a bronzkori maradványokból ismert, Samara közelében.

A bubópestis tüneteit először az efezusi Rufus Oribasius írta le. Ezek az ősi orvosi szaktekintélyek azt sugallják, hogy a bubópestis megjelent a Római Birodalomban Trainaus uralkodása előtt, hat évszázaddal azelőtt, hogy I. Justinianus uralkodása idején megérkezett volna Pelusiumba. 2013-ban a kutatók megerősítették azt a korábbi feltételezést, hogy a Justinians-pestis (i.sz. 541-542) okozója a Yersinia pestis volt. Ez az első ismert pestisjárvány.

A nagy középkori pestisjárvány

A halálhozó eredete nem ismert, de valószínűleg évszázadokkal korábban Délkelet-Afrikában bukkant fel és a Nílus mentén kúszott felfelé. Milliónyi lábon mozgott a hajók rakterében, a nyálkás kikötőkben és a mocskos utcákon. A házi patkányok hátán utazott, de közvetlenül nem ők, hanem a bolháik terjesztették el a Yersinia pestis baktériumokat, melyek gyorsan szaporodtak. Könyörtelenül támadott, egész városokat néptelenített el pár nap leforgása alatt és családokat irtott ki órák alatt.

Bár az Európában a 14. század közepén tomboló járványt sokszor fekete halálként emlegetik, akkoriban inkább dögvész, vagy népiesen csoma néven volt ismert. Ezidő alatt dúlt Európa nyugati felén a százéves háború, keleten pedig a mongol Arany Hordával hadakoztak. Éhínség tizedelte azokat az országokat, melyeknek népessége elérte az eltarthatóság határát és felütötte a fejét a fekete halál is. Tehetetlenek voltak vele szemben, sokan úgy gondolták, hogy itt a világvége.

A kórság legelőször Európa keleti szélén bukkant fel, aztán lassan terjeszkedett a Mongol Birodalomban, mielőtt lecsapott volna Kaffára, Szicíliára és Dél-Európára, hogy végül Angliában és Franciaországban érje el a tetőpontját.

Maga a Yersinia pestis baktérium a bolhák vérét fertőzte meg először és ennek hatására régebben szívott vér és sejtek gyűltek össze a begyben és amikor a bolha megcsípte következő áldozatát, a gyomrában lévő nyomás a sebbe lökte a félig emésztett vért és a baktériumok ezreit. A pestis azután az áldozat nyirokrendszerén keresztül eljutott a leközelebbi nyirokcsomóba, ott megtelepedtek a baktériumok és szaporodni kezdtek, méghozzá olyan gyorsan, hogy megduzzadt a csomó, megkeményedett és bűzölgő váladék szivárgott belőle. A legtöbb embert általában a lábán csípték meg a bolhák, ezért ez a nyirokcsomó általában a lágyékban volt. Ezek a megnagyobbodott nyirokcsomók, bubók voltak a pestis legfőbb ismertetőjegyei.

Még a bubók megjelenése előtt influenzaszerű tünetek jelentkeztek magas lázzal. Egy-két nap elteltével pedig az egész testen kis, kerek kiütések jöttek elő. Ezeket az érfalak gyengülése és belső vérzések okozták. Amikor elkezdtek nőni a bubók, felgyorsult minden. Hasmenés és hányás lépett fel és a bubók felrepedése szeptikus sokkot okozott ezután a beteg légzési elégtelenségben vagy tüdőgyulladásban halt meg. Öt fertőzöttből négy két héten belül meghalt.

Agnolo di Tura del Grasso, az itáliai Siena egyik krónikása így írt erről a rettenetről:

„Nem is tudom, hol kezdjem leírni megfékezhetetlen kegyetlenségét; aki csak tanúja volt, az szinte mind kővé dermedt a gyásztól. Az emberi nyelv képtelen leírni egy ilyen szörnyűséget, akik pedig nem láttak efféle borzalmakat, azokat bizton nevezhetjük áldottnak. Szinte azonnal meghaltak; a hónaljuk és a lágyékuk feldagadt, aztán meghaltak, olykor beszéd közben. Apák hagyták magukra gyermekeiket, feleségek a férjüket, fivérek mondtak le egymásról; mind menekültek, mert úgy tűnt, a kórságot a lélegzet és a látvány is átadhatja. Így aztán meghaltak, és nem akadt senki, aki pénzért vagy emberségből hajlandó lett volna eltemetni őket. A családok tagjai, ahogy csak tudták, árokba temették halottaikat, pap nélkül, isteni hivatalok nélkül…nagy gödröket ástak és mélyre rakták őket a halottak sokaságával. És százával haltak meg éjjel-nappal… És amint megteltek azok az árkok, egyre többet ástak… És én Agnolo di Tura… saját kezemmel temettem el öt gyermekemet. És voltak olyanok is akiket olyan gyéren borított be a föld, hogy a kutyák kirángatták őket…Nem volt senki, aki bármelyik halottat siratta volna, mert mindenki a halált várta. És olyan sokan meghaltak, hogy mindenki azt hitte, itt a világvége.”

VI. Fülöp francia király megbízta a párizsi egyetem orvosi fakultását, hogy találja meg a fertőzés eredetét és irtsák ki azt. A professzorok szerint a szörnyűséget a Szaturnusz , a Mars és a Jupiter Vízöntőben való együttállásának köszönhetjük, és annak, hogy a Szaturnusz a Jupiter házában tartózkodott. Ez ellen a kozmikus akarat ellen semmit sem lehet tenni. Akkoriban úgy vélték, hogy a Jupiter meleg, párás kigőzölgések okozója, amelyeket a forró, száraz Mars lángra lobbant. Ezek a kigőzölgések sűrű, bűzös betegségfelhőt alkotnak, amit még tovább súlyosbítanak a kénes vulkánkitörések és a szörnyű földrengések.

Az emberek egyáltalán nem fürödtek, mert a tisztálkodást tartották a dögvész legfőbb okozójának, az ugyanis megnyitja a pórusokat, ahol a betegség behatolhat. Vastagon lefüggönyözött, zárt szobákban barikádozták el magukat és illatos labdacsokat vagy virágcsokrokat tartottak maguknál, hogy megszabaduljanak a fertelmes bűztől. De ez semmit ne segített.

1346-ban több hír érkezett keletről bibliai csapásokról. Olyanokról mint, kígyó- és békaeső, jégverés, bűzös füst és menydörgés. A mongol seregek megtámadták Kaffát, mely a Fekete-tenger északi partján feküdt. Ostrom alá vették a várost és közben a fekete halál a hátukba támadt. A keletre visszatérni készült mongolok összegyűjtötték a betegségben meghalt társaik tetemeit és katapultokkal Kaffába hajították őket.

A pestis megérkezett Európába és kevesebb mint öt év alatt végigsöpört rajta. A fekete halál elkezdett terjedni a Fekete-tenger partján és elérte a Bizánci Birodalmat. 1347-re a járvány megérkezett a Földközi-tengerre és lecsapott a szicíliai Messinára. A helyiek mire rájöttek, hogy a szörnyeteg a tengeren keresztül érkezett, lezárták a kikötőt és nem engedtek be több hajót, de akkor már késő volt.

A pestis genovai és konstantinápolyi kereskedőhajókkal jutott el az Itália szárazföldi részére. 1348-ban naponta 600-an haltak meg Velencében. Rodosz, Messina, Ciprus pedig szinte teljesen elnéptelenedett. Ekkor a kórság behatolt Európa közepébe. Marseille-ben a lakosság 60 %-a halt meg, Párizsban pedig a lakosság fele. Olyan rettenetesen magas volt a halálozási arány, hogy Bordeaux polgármestere felgyújttatta a kikötőt, mivel az emberek jobban féltek a füsttől, mint a patkányoktól. Angliába 1348-ban érkezett meg a pestis, Bristo, Wymouth és London kikötőin keresztül és a lakosság 50 %-át irtotta ki.

Olaszországból a betegség Európa-szerte északnyugat felé terjedt, Franciaországba, Spanyolországba, Portugáliába és Angliába, ezután keletre és északra terjedt. Németországot, Skóciát és Skandináviát 1348 és 1350 között érte el. Végül 1351-ben elterjedt Oroszország északnyugati részén. A pestis valamivel kevésbé volt elterjedt Európa azon részein, ahol a szomszédokkal folytatott kereskedelem kevésbé volt fejlett, ide értve Baszkföld nagy részét, Belgium és Hollandia elszigetelt részeit, valamint az elszigetelt alpesi falvakat az egész kontinensen.

Egyes epidemiológusok szerint a kedvezőtlen időjárási viszonyok megtizedelték a pestissel fertőzött rágcsálópopulációkat és bolháikat alternatív gazdákra kényszerítették, ami pestisjárványokat idézett elő, amelyek gyakran a Földközi-tenger forró nyarain tetőztek, valamint a hűvös őszi hónapokban a dél-balti államokban. A pestisfertőzés sok más okozója mellett az alultápláltság, még ha távolról is, de úgyszintén hozzájárult az európai népesség ilyen hatalmas fogyásához, mivel legyengítette az immunrendszert.

A halálos áldozatok pontos számáról nincsenek adatok, a halálozási arány településenként nagyon eltérő volt. A városközpontokban minél nagyobb volt a népesség a járvány kitörése előtt, annál hosszabb ideig tartott a betegség pusztítása. Körülbelül 75-200 millió embert ölt meg Eurázsiában. A fekete halál halálozási aránya a 14. században jóval magasabb volt, mint a 20. századi pestis legrosszabb kitöréseinél. A halottak nagy száma miatt szükség volt tömegsírok kialakítására Európába, néha akár több száz vagy több ezer halottat is magában foglalva.

1348-ban a betegség olyan gyorsan terjedt, hogy mielőtt az orvosoknak vagy a kormányzati hatóságoknak ideje lett volna elgondolkodni az eredetén, az európai lakosság körülbelül egyharmada már meghalt. A zsúfolt városokban nem volt ritka, hogy a lakosság 50 %-a meghalt. Párizs 100 000 fős lakosságának fele meghalt. Olaszországban Firenze lakossága az 1338-as 110 000 és 120 000 közötti lakosról 1351-re 50 000-re csökkent. Hamburg és Bréma lakosságának legalább 60 %-a halt meg, ahogy Londoné is. Firenze adónyilvántartása szerint a város lakosságának 80 %-a 1348-ban négy hónap leforgása alatt meghalt. 1350 előtt Németországban körülbelül 170 000 település volt, ami közel 40 000-el csökkent. A szerzeteseket, apácákat és papokat különösen súlyosan érintették, mivel ők gondoskodtak a fekete halál áldozatairól.

A legszélesebb körben elfogadott becslések szerint a Közel-Keleten, beleértve Irakot, Iránt és Szíriát is ez idő alatt, a lakosság körülbelül egyharmada halt meg. A fekete halál Egyiptom lakosságának körülbelül 40 %-át ölte meg. Kairóban, ahol a lakosság száma elérte a 600 000 főt, és talán a Kínától nyugatra fekvő legnagyobb város, a lakosság egyharmada és 40 %-a halt meg nyolc hónapon belül.

Megújult vallási hevület és fanatizmus virágzott ki a fekete halál nyomán. Egyes európaiak „különféle csoportokat, például zsidókat, külföldieket, koldusokat, zarándokokat” leprásokat és romákat céloztak meg, őket hibáztatva a járványért. Európa-szerte megölték a leprásokat és más bőrbetegségben szenvedőket, mint például a pattanások vagy a pikkelysömör.

Mivel a 14. századi gyógyítók és kormányok nem tudták megmagyarázni vagy megállítani a betegséget, az európaiak az asztrológiát, a földrengéseket és a kutak zsidók általi megmérgezését gondolták a járvány lehetséges okaként. Sokan úgy gondolták, hogy a járvány Isten büntetése a bűneikért, és megkönnyebbülhet, ha elnyeri Isten bocsánatát.

Sok támadás volt a zsidó közösségek ellen. Az 1349. februári strasbourgi mészárlásban körülbelül 2000 zsidót gyilkoltak meg. 1349 augusztusában a mainzi és a kölni zsidó közösségeket megsemmisítették. 1351-re 60 nagyobb és 150 kisebb zsidó közösséget semmisítettek meg. Ebben az időszakban sok zsidó költözött Lengyelországba, ahol Nagy Kázmér király szívesen fogadta be őket.

Nem tudni, hogy mi akadályozta meg a pestis további pusztítását, de úgy gondolják, hogy nagy szerepet játszottak benne a karanténok és az is, hogy elnéptelenedés és a fertőzéstől való félelem miatt lényegesen kevesebben utazgattak Európában. A fekete halál az európai lakosság 40-50 százalékát, nagyjából 20 millió embert ölt meg.

A pestis manapság

Manapság sok modern védekezési, kezelési módszer van, mind például a rovarölő szerek, az antibiotikumok alkalmazása és a pestis elleni védőoltás. Félő, hogy a pestisbaktérium gyógyszerrezisztenciát fejleszthet ki, és ismét komoly egészségügyi veszélyt jelenthet. A baktérium gyógyszerrezisztens formájának egy esetét 1995-ben találták Madagaszkáron. 2014 novemberében újabb járványkitörést jelentettek és 2017 októberében a modern idők leghalálosabb pestisjárványa sújtotta Madagaszkárt, 170 embert ölt meg és ezreket fertőzött meg.

A modern bubópestis halálozási arányának becsült száma az antibiotikumok bevezetését követően 11 %, bár az elmaradott régiókban magasabb is lehet.

Előző cikkA Columbia űrsikló katasztrófája
Következő cikkKémkedés az Erzsébet-korban