A XVIII. század végén kirobbanó francia forradalom alapjaiban változtatta meg az újkori történelem menetét. A nép körében népszerű Necker pénzügyminiszter menesztése felkorbácsolta a kedélyeket, a zavargások a híres-hírhedt Bastille ostromával és bevételével kezdődtek. Kora ismert közéleti személyisége, politikusa, írója, diplomatája, François-René de Chateaubriand (1768–1848) nagyívű, Síron túli emlékiratok címen, halála után közvetlenül megjelent visszaemlékezéseiben így ír – egykori – szemtanúként az eseményekről:
[…] Csak passzív szemlélője voltam a várerőd ostromának, amely egy maréknyi hadirokkantra meg egy döntésképtelen várparancsnokra volt bízva: ha ki nem nyitják a kapukat, a nép sohase tudott volna behatolni az épületbe. Láttam, ahogy eldördült két-három ágyú is, de nem a védők, hanem a tornyokat később elfoglaló francia gárdisták sütötték el őket. A várparancsnok De Launey-t kiráncigálták rejtekhelyéről, majd miután agyba-főbe verték, meglincselték a Városháza lépcsőjén; Flesselles-lel, a kereskedőcéhek vezetőjével pisztolylövés végzett; és a szívtelen szájtátiak még gyönyörködtek is a látványban! A gyilkosságok után nagy orgiát csaptak, akárcsak a római zavargások idején, Otho6 és Vitellius7 korában. A Bastille ostromlóit holtrészegen, kurvák és korhelyek kíséretében kocsiztatták körbe a városban, és minden sarki kocsmában megéljenezték őket; ezzel kezdődött a prostituáltak és sans-culotte-ok uralma. Amerre mentek, a rémült járókelők tisztelettudóan levették kalapjukat a nap hősei előtt, akik közül egyesek, diadaluk tetőpontján, már csaknem összerogytak a fáradtságtól. A Bastille kulcsaiból százával készítették a másolatokat, és küldték szét őket a szélrózsa minden irányába, hogy minden felfuvalkodott hólyag henceghessen egy példánnyal. […] A Bastille kibelezésére minden rendű és rangú mesterember odasereglett. Sátrakat húztak fel, ezekben ideiglenes kávéházak várták a vendégeket; nagyobb tömeg tolongott ott, mint a saint-germaini vagy a longchamp-i vásáron; fogatok hajtottak el sorban, vagy álltak meg a tornyok alatt, amelyekről óriási porfelhőket kavarva dobálták lefelé a kőtömböket. A gótikus romok tetején kiöltözött és felékszerezett hölgyek, divatos ruhát viselő ficsúrok bukkantak fel a félmeztelen munkások közt, akik a tömeg ujjongása közepette verték szét a falakat. Ott voltak a randevún a legnépszerűbb szónokok, a legismertebb irodalmárok, a leghíresebb festők, a legfelkapottabb színészek és színésznők, a legkedveltebb táncosnők, a legtekintélyesebb külföldiek, ott voltak az udvar előkelőségei meg az európai nagykövetek: a régi Franciaország búcsúzni jött, az új pedig azért, hogy színre lépjen.
(V. könyv, 8. fejezet, Ádám Péter és Kiss Kornélia ford.)
Pár könyvvel később színes jelzőkkel illeti és nem éppen dicsérően nyilatkozik a forradalom alatt zajló színházi életről sem.
[…] Míg az utcákon dühöngött a tragédia, pásztorjátékok mentek a színházakban; másról se lehetett hallani, csak romlatlan pásztorokról és szűzies pásztorlánykákról; mást se lehetett látni a színpadon, csak rétet meg patakot, furulyaszóra legelésző birkákat, galambokat meg szalmakunyhóban élő boldog aranykort… Nem volt olyan konventtag, aki ne azzal hencegett volna, hogy nincs nála emberségesebb férfi; hogy jó atya, szüleit tisztelő fiú, hűséges férj, és hogy sohase megy sétálni a gyermekei nélkül; nem volt olyan konventtag, aki ne úgy babusgatta volna a gyerekeit, mintha dajkájuk lett volna; aki már attól el ne sírta volna magát, hogy játszadozni látja őket; aki ne emelte volna fel gyöngéden a kisdedét, hogy a drága kis angyalnak megmutassa az áldozatokkal telezsúfolt szekér előtt a vesztőhelyre tartó pacit. Ezek a vajszívű férfiak, ezek az önelégült filantrópok fennhangon magasztalták a természetet, a nyugalmat, a szánalomérzést, a jótékonyságot, a tisztalelkűséget, a családi erényeket; és közben a lehető legkíméletesebben nyakaztatták le szomszédjukat az emberiség legnagyobb örömére.
(IX. könyv, 2. fejezet, Ádám Péter és Kiss Kornélia ford.)
Persze az arisztokrata Chateaubriand forradalomellenes kifakadását árnyékolja, ha tudjuk, hogy a terjedelmes, csaknem háromezer oldalra rúgó memoárja „egyszerre korrajz és lírai önarckép, portré- és anekdotafüzér, napló és emlékirat, prófécia és történetfilozófia. Pedig a szerzőnek nem célja sem a tárgyilagosság, sem a hitelesség: miközben sok mindent homályban hagy, elkendőz vagy meghamisít, eszményítve átkölti, ha ugyan nem „újrarendezi” politikai szerepét meg az általa átélt eseményeket. A múltban szabadon gyúrható nyersanyagot látó művész keze nyomán így lesz a magánéletből történelem, a történelemből magánélet, a kudarcból érdem, az elvetélt álmokból dicsőség.” (Ádám Péter)
