Ujjlenyomatunk egyedi voltát már az antik világban is felismerték, jó néhány ókori civilizációban alkalmazták az egyes ember személyazonosságának megállapítására – de nem csupán arra. Hammurapi törvénykönyve leírja, hogy különböző szerződéseket az érintett felek anyagból készült pecséttel és az abba belenyomott hüvelykujj lenyomatával szentesítették – s ugyanígy jártak el az ókori Kínában is.
Ha nem is ujjlenyomat, de tenyérlenyomat segítségével sikerült egy szülőgyilkossággal vádolt fiatal fiút felmentenie a vád alól kora egyik leghíresebb szónokának. Marcus Fabius Quintilianus (Kr. u. I. század) védte azt a fiatalembert, akit azzal gyanúsítottak, hogy nyereségvágyból egy éjszaka megölte a szüleit. Az akkori ügyészek szerint a falakon talált véres tenyérnyomok bizonyították volna a gyermek bűnösségét, azonban a neves rétor éppen erre a tényre alapozta védőbeszédét:
Quintilianus alaposan szemrevételezte magát a helyszínt. Észrevételezte, és perbeszédében kifejtette, hogy a falon talált véres tenyérlenyomatok, amelyek a vérben fekvő szülők hálószobájából indulva a fiú szobájáig húzódtak, nem lehetnek valós elkövetési maradványok. Bizonyítékként hozta fel, hogy amennyiben a fiú kezéről kerültek volna oda, a nyomoknak fokozatosan halványulniuk kellett volna, ugyanis minden fallal való érintkezés alkalmával ott marad valamennyi vér, így az egyre gyengébb. Valójában a véres tenyérnyomok periodikusan megerősödtek, mintha valaki vissza-visszatért volna a tetthelyre, hogy mindig belemártsa kezét a vérbe. Ennek alapján egyértelművé vált, hogy a tettes nem lehetett a fiú, aki jól ismerte a helyszínt, hanem valaki olyannak kellett elkövetnie, aki ide-oda mászkált, keresgélve a kijáratot. Ez az eljárás későbbi szakaszában be is igazolódott, és azonosították a tényleges elkövetőt egy elzüllött rokon személyében.
(Földesi Krisztina: A daktiloszkópia funkcionális története)
Gyakorlatilag ez volt az első eset az olyan nyomozások történetében, amely során az ítélethozók a tettesek által hátrahagyott testi nyomokból hoztak perdöntő ítéletet.
Földesi Krisztina: A daktiloszkópia funkcionális története
Rosta Erzsébet: A daktiloszkópia története
Dr. Lukács Tibor: A bűn és büntetés
