Az álomszuszék, álomkóros emberekre még ma hétalvóként hivatkozunk, a kifejezés eredete ókorba nyúlik vissza. A görögül hepta koimōmenoi, latinul septem dormientes néven elhíresült hétalvók legendája szerint az egykori Epheszoszban (a mai Törökországban) Decius római császár uralkodásának idején, Kr. u. 251-ben hét fiatalember – Maximianus, Malchus, Martinianus, Dionysios, Serapion, Constantinus és Iohannes – a császár testőreiként felvették a keresztény vallást, ezért menekülniük kellett. Egy barlangban bújtak el, az őket üldöző rómaiak azonban befalazták a bejáratot (más források szerint a barlang magától bezárult); a fiatalok ugyanakkor nem haltak meg, hanem hosszú álomba szenderültek. Egyes vélemények szerint 135 évig, mások szerint csaknem kétszáz évig aludtak, s 447-ben, Theodosius császársága idején ébredtek fel.
Jankovics Marcell szerint legendájuk nem eredeti keresztény lelemény. „Az alvó isten vagy hős, akinek ébredésére és visszatértére vár az emberiség, a mitologikus gondolkodás ősrégi teremtménye (lásd Ozirisz, Gilgames, Kronosz, Saturnus, a kelta Arthus, az azték Kecálkoatl és a mesék számtalan férfi vagy női ’csipkerózsikája’). Ha éppen heten vannak, az a hét bölcs jut az eszünkbe, aki Gilgames városának, Uruknak hét falát emelte. Ez a hét bölcs Indiában a hét risi névre hallgat és a Göncölszekér hét csillagát személyesítette meg, a halhatatlanokat, ahogy az egyiptomiak nevezték őket, mivel sohasem merülnek a látóhatár alá.”
