A XIX. század második felében jobb napokon akár 30 ezren is felkeresték a világhíres Notre-Dame székesegyházat Párizsban, ám volt idő, amikor a szomszédságában lévő épületet még többen, 40 ezren látogatták nap mint nap: ez volt a párizsi hullaház (Paris Morgue).
A templom mögött 1867-ben épült halottasház népszerűsége elképesztő volt, amit leginkább természetesen annak köszönhetett, hogy ingyen közszemlére tették azokat az elhunytakat, akiket valamilyen okból nem tudtak azonosítani (a Szajna folyóból kihalászott halottakat, még azonosítatlan öngyilkosokat, meggyilkolt ismeretleneket).
A hajnaltól délután hat óráig nyitva tartó épületben a tetemeket akár 40 napon át is meg lehetett tekinteni, a testeket márvány asztalokra fektették, s a látogatók egy üvegfalon keresztül tanulmányozhatták a holtakat. A testek „épségének” megőrzése érdekében folyamatosan hideg víz csurgott a plafonra szerelt csapokból, az áldozatok ruháit, valamint egyéb holmijat a mögöttük lévő akasztóra lógatták.
Az intézmény látogatása hamar népszerűvé vált, nem csupán a helyiek, hanem a turisták körében is, sőt, egy idő után szociális eseménnyé vált a hullaház látogatása, gyakorlatilag minden társadalmi réteg képviseltette magát az ingyenes látványosságon, sőt, még gyerekek számára sem volt tilos a halottak megtekintése. A morbid kiállítás remek alkalmat adott arra, hogy a férfiak és nők megosszák egymással a friss pletykákat és találgatásokat az elhunytak kilétéről és haláluk okairól. Sőt, egyes turistakönyvek kifejezetten ajánlották az utazók számára a különös látványosság megtekintését. Érdekesség, hogy a híres író, Charles Dickens is rendszeresen felkereste a hullaházat, amit aztán 1907-ben zártak be végleg.
