Több városban is működött öngyilkosok klubja

Hihetetlennek hangzik, de a XVIII. század végén, a XIX. század elején Berlinben, Párizsban és Londonban is működött öngyilkosok klubja.

A londoni klub tagjairól és „tevékenységéről” valójában nincs hiteles információ, van, aki szerint csak a kor neves ítésze, Addison tréfája. Ugyanakkor a párizsi és a berlini „közösségről” rendelkezünk némi információval: Párizsban tizenketten, Berlinben hatan alkották a társaságot, közülük évenként választották ki, hogy melyik tag legyen öngyilkos. A német városban 1819-ben vetett véget életének az utolsó tag – s azzal a klub kihalt.

Stevenson regénye
A neves skót XIX. századi író, Robert Louis Stevenson (1850–1894) nemcsak arról híres, hogy neki köszönhetjük A kincses sziget című ifjúsági regényt, valamint Dr. Jekyll és Mr. Hyde alakját, hanem arról is, hogy egyik kisregényének címe: Öngyilkosok klubja (The Suicide Club, 1878). Az írás életunt főszereplői – Florizel, Bohémia hercege és bizalmasa, Geraldine ezredes – kalandjaik közepette vetődnek – egy fiatalember közbenjárására – a londoni öngyilkosok klubjába, amelynek létjogosultságáról így vall a fiatalember:

[…] manapság a kényelem korát éljük, s én minden kényelem csúcsteljesítményéről kell hogy meséljek önöknek. Sok helyt akad dolgunk, így hát feltalálták a vonatot. A vonat menthetetlenül eltávolít bennünket barátainktól, így hát feltalálták a táviratot, hogy nagy távolságból is gyorsan érintkezhessünk. A szállodákban már fölvonó van, hogy megtakarítson nekünk néhány száz lépcsőt. Nos, tudjuk, az élet színpad, és csak arra jó, hogy addig játsszon rajta a bolond, míg a szerepét meg nem unja. Már csak egyvalami hiányzott az életünk teljes kényelméhez: valami illendő és könnyű módszer, hogy a színpadot elhagyhassuk, a szabadsághoz vezető hátsó lépcső, vagy, mint az előbb mondtam, a halál kiskapuja. Ezt, kedves lázadó cimboráim, ezt adja meg nekünk az Öngyilkosok Klubja. Nehogy azt higgyék, hogy más nincs, csak önök vagy én, hogy mi vagyunk a kivétel, hogy senki más nem adott hangot e roppant észszerű vágyának. Rengeteg olyan embertársunk van, aki szívéből ráunt már a darabra, amelyben elvárják, hogy élete végéig nap nap után ugyanazt a szerepet játssza, de a meneküléstől visszatartja őket egy-két meggondolás. Van, akinek családja van, s a család megdöbbenne, sőt megbotránkoznék, ha az ügy nyilvánosságra kerülne; másoknak a szívében nincs elég erő, és visszariadnak a halál körülményeitől. Bizonyos mértékig velem is ez a helyzet. Képtelen vagyok homlokomhoz emelni a pisztolyt, és meghúzni a ravaszt, valami nálam is erősebb visszatart tőle; s bár utálom az életet, testemben nincs elég erő, hogy fülön csípjem a halált, és ne eresszem el. Az Öngyilkosok Klubját a magamfajták és azok számára találták ki, akik utólagos skandalum nélkül szeretnének kikeveredni ebből a zűrzavarból…