Egy-egy véresebb hírről beszámoló tudósításokban gyakran hangzik el az ámokfutó szó. Noha előtagja bibliai eredetű kapcsolatot sugall, ez korántsem igaz. Az ámok ugyanis a maláj meng-âmok összetételből ered, ami nyers fordításban azt jelenti, hogy ’dühödt támadásba kezdeni’. Ugyanakkor a magyar nyelvbe német közvetítéssel került, méghozzá az Amoklaufer (régebben: Amucklaufer) (tükör)fordításaként. Az ámok szónak tehát nincs magyar megfelelője, így ágyazódott be nyelvünkbe (sok más szóhoz hasonlóan).
A malájoknál egyébként maga a szó gyilkost jelent; néhány törzs körében előfordult, hogy vagy ópiumkábulatban, vagy egy vesztett csata után egyesek mindenkit legyilkolnak maguk körül. Ahogy Stefan Zweig is írja, ez egyfajta „téboly, úgy is mondhatjuk, emberi veszettség. Esztelenül gyilkos, mániás düh… Egy egyszerű, jóindulatú maláj szép csendesen iddogál valami kotyvalékot… egykedvűen, bambán üldögél, akárcsak én a szobámban… aztán hirtelen felugrik, kést ragad, és rohan előre… rohan és rohan, maga sem tudja, hová… Embernek vagy állatnak, bárminek, ami útjába kerül, nekiront a késsel, ha vért lát, még jobban felbőszül… Habzik a szája, és őrjöngve üvöltözik… nem hall s nem lát, csak rohan előre, kezében a véres kés, rohan valami iszonyú cél felé… A falvak népe tudja már, hogy nincs az a hatalom, ami egy ámokfutót feltartóztatna… figyelmeztetésül már előre kiáltoznak, ha közeledik: „Ámok! Ámok!” – s mindenki menekül, ki merre lát… Ő meg csak rohan, süketen s elborult szemmel, feldúl mindent, ami útjába kerül… Míg végül lelövik, mint egy veszett kutyát, vagy tajtékzó szájjal összeesik… ” A vonatkozó maláj hiedelemvilágban meglévő elképzelés szerint akkor kezd valaki ámokfutásba, amikor megszállja egy gonosz, láthatatlan és félelmetes (tigris)szellem (Hantu Belian), ami ráveszi az őrült vérengzésre.
Magát a szót (és az azt leíró viselkedést) egyébként már James Cook is leírta a Föld körüli útjáról szóló naplójában.
Ajánlott szépirodalom:
Stefan Zweig: Ámok (ford.: Görgey Gábor)
