A magyar néphagyomány – még ha csak szórványosan is – ismeri az úgynevezett halálválasztó fű motívumát. Az ország több területén többféle növényt alkalmaznak e célból. Egy 1940-ben született tanulmány a baranyai vármegyei Nagyváty lakóinak gyakorlatát idézi:
Ha hosszú ideig élet-halál közt lebegő nagy beteg van a háznál, a családtagok szeretnék már, ha a beteg állapota jobbra vagy balra fordulna. Egyrészt, hogy ne szenvedjen annyit a beteg, másrészt, hogy ők is tudják, mire készüljenek. Ilyen esetben különböző eljárással próbálják megállapítani, merre fordul a beteg sorsa. Van olyan növény, mely elválasztja, életben marad-e a beteg, vagy sem. Ez a halálválasztó fű a cípör. Leveleit megfőzik. Ha főzés közben a levél zöld marad, meggyógyul a beteg, ha megsárgul, meghal. Mindkét esetben megfürösztik ebben a vízben a haldokló beteget, hogy hamarosan meggyógyuljon, illetőleg meghaljon.
Nagy Rózsa (1940): Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz. Magyar Népnyelv 4
z említett növény, a cípör nem más, mint a martilapu (Tussilago farfara).
A modvai magyarok és a Szerbiába telepített székelyek egy részénél a halálválasztó fű az édesgyökerű páfrány (élőhalófű). A horvátországi Kórógy környékén gyermekfürdetésre is használták:
Száraz betegség – tüdőbaj – esetén, ha a beteg már nagyon elgyengült, holdfogytakor szedett Szent Ilona füvet, azaz választófüvet főztek és megförösztötték a beteget. Három nap múlva kiderült, hogy meggyógyult-e vagy nem. A macskatüvicsk (Valeriana) is velágválasztó erejű.
Penavin Olga (1983): Néprajzi tanulmányok. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék
Olvasmány:
Kicsi Sándor András: Halálválasztó fű
